Már egy fél éve dolgozom. Ez önmagában nem lenne nagy dolog, de az én előzményemmel nem semmi. Nem is ez a lényeg. Hanem, mivel eltelt fél év megint mehetek az üzemorvoshoz egészségügyi vizsgálatra. Megint kezdhetek rinyálni. Pedig tudhatnám, hogy az OMFI őszi vizsgálata után nem teszi meg, hogy nem írja alá az Egészségügyi Könyvemet. Én akkor is nagyon izgulok. Ebben a világban bármi előfordulhat! Van nekem elég bajom magammal is, nem hiányzik még ez is. Tudom, hogy túl kell rajta esnem, és lehet, hogy még egy darabig fél évenként, de akkor is görcsben vagyok már most, pedig addig még van néhány napom. Ha nem az én munkaképességem lenne a tét fütyülnék az egészre. De így nagyon izgulok. Eddig is elég depis voltam az utóbbi időben. Nekem kell ez a munka. Nem azért, mert olyan jó a munkahelyi légkör, nem is a fene nagy fizetésért! Egyszerűen azért, hogy magamnak bizonyítsak és tovább fejlődjek.

Nagy utat tettem meg idáig és még sok dolgom van a jövőben. DE ha nincs motivációm megette a fene az egészet. Tudom, hogy a közelmúltban estem két nagyot. Nade, az agyvérzésem óta nem igazán estem, pedig az állítólag vele jár az ataxiával. Gyakorolom a járást. Megpróbálok mindent megtenni azért, hogy javuljon az állapotom. Engem zavar leginkább az, hogy lassabb lettem. De úgy érzem agyilag nem lettem kevesebb, legalábbis a lexikális tudástesztek alapján. Persze, hogy mennyit változtatott rajtam a betegség azt csak a kívülállók tudják felmérni.

Amiért most itt ülök a gép előtt és blogot írok, annak az az oka, hogy odakint esik az eső. Már voltam kint a kertben ebéd után. Megcsodáltam a még nyíló tulipánokat és a többi virágot. Készítettem egy halom fényképet. Ja, és gazoltam. Most van a „nagy gaznövés” ideje, ilyenkor mindig van munka a kertben. Két nappal ezelőtt kiültettük végre az állómuskátlikat, tegnap pedig a függőkosarakat. Most már a földszínén van munka, és ezt igyekszem megoldani. Ha rövid időre is, de már le tudok hajolni, persze biztonságosabb és stabilabb a térdelés. Merek közlekedni úgy, hogy mindkét kezemben van valami. Át tudok lépni dolgokat, és nem esem már teljesen kétségbe, ha csak egy lábon állok rövid ideig. Tehát sokkal szabadabban mozgok, és a kertben (ami nem kicsi) már hagynak is. Még mindig bízom benne, hogy egyszer sikerül tünetmentessé tennem magam és az élet nagy ajándékának érzem, hogy élek. Ezért állok időnként értetlenül az emberek rosszindulata előtt. Nem leprás vagyok, nem fertőző beteg, történt velem valami, ami sajnos bármikor bárkivel előfordulhat.

Mindenkinek jól jön majd egyszer egy kis pozitív gondolkodás…