Előző életemben nem nagyon voltam oda a hosszú hétvégékért, mert vagy nagyon elfáradt vagy eltunyult az ember. Új életemben lelassultak a dolgok, mindenre több idő kell. Legelőször tudomásul kéne vennem, hogy megváltoztak a dolgok, már nem biztos, hogy nekem kell mindent megcsinálnom. Néha már élvezhetném, hogy kiszolgálnak, segítenek. Nem kéne ezen állandóan elkeserednem.

Szombaton, vasárnap temetői napot tartottunk.  Szombaton a férjem szüleivel autóztunk a Balaton-felvidéken, hogy a távolabbi temetőkbe ne kelljen busszal menniük. Vasárnap egy Zalai kisfaluba autóztunk családostól. Abba a faluba, ahol felnőttem, és ahol az Anyukám el van temetve. Nekem ezek az utak nem csak holmi, szomszédoknak szóló kötelezettségek. Nekem minden ilyen temetői járat nagyon komoly. Meg is visel nagyon. El is fáradtam tisztességesen, pedig azon kívül, hogy ültem az autóban, nem csináltam semmit. Persze ilyenkor mindig beszélgetünk Apukámmal, hugaimmal, nagynénémmel, unokabátyámmal és családjával. És mindenkivel, akit csak megismerek. Csoda, hogy este már nagyon fáradt voltam? El is aludtam serc-perc alatt. Nagyon el tudok keseregni azon, hogy már messze nem akkora a teherbírásom, mint előző életemben. Egyszer talán sikerül megbarátkoznom ezzel is.

A tegnapi nap a pihenésé volt, csak az ebédet főztem meg nagy harcok árán, és nagyot aludtam ebéd után. Az óraállítás miatt pedig nagyon hamar sötét van már délután. Ma is pihi volt, csak a nagyfiamat vittük ki a vasútállomásra ebéd előtt, miután kivasalta nekem a tegnapi mosásokat.

Persze sötétedés előtt át kellett mennünk a Csutora-temetőbe. Ebben az a jó, hogy nem kell messze menni, itt van az út végén. Minden évben átmegyünk nov.1-én, mert minden temetőben vannak olyan sírok, ahol senki sem gyújt gyertyát. Akkor nekik már örökké sötétben kell lenniük? Nahát ilyen sírokon gyújtunk gyertyát. Tavaly év elején meghalt egy nagyon kedves ismerősünk. Az Ő felesége szokott minden évben gyertyát gyújtani egy gondozatlan síron, ami egy hatéves gyermek sírja, amennyit a régi fejfán el lehet olvasni. Az ismerősünk első feleségének az urnája volt közel a sírhoz. Gálka minden évben olyan szertettel mesélt erről a sírról, hogy miután megözvegyült és visszaköltözött Moszkvába, kutyakötelességemnek tartottam, hogy legalább egy évben egyszer meglátogassam a sírt. Idén vittünk virágot is, mécsest is.

Nagyon sajnálom, hogy elüzletesiesedett  a Halottak Napja. Már rég nem arról szól, hogy emlékezzünk régi szeretteinkre, hanem, hogy ki visz nagyobb mécsest. Ki tud több pénzt ölni ebben a napba, és közben elvész a lényeg. Már senki sem gondol a halottakra, hanem az a fontos, hogy minél több temetőt letudjunk a lehető legrövidebb idő alatt.  A piros színű mécsesektől egyenesen falnak tudnék menni, mint valami búcsúban!  Megértem, hogy az öregek visszasírják a régi gyertyás világot. Lélekemelőbb is volt.

Most pedig majd a bulvárhíradókban elmondják, hogy a nagy forgalom miatt mennyien haltak meg e négy nap alatt az utakon. Hát ennyit a halottak Napjáról. Holnap kezdődnek a dolgos hétköznapok, én pedig keresek valami pozitív hozzáállást…