Az elmúlt hetekben találkoztunk (mert sziamizálódva vagyok a férjemmel) egy szomszéd utcában lakó ismerősünkkel. Már tavaly ősszel hallottam, hogy meghalt a felesége. Az ismerőseim szerint erre emlékeznem kellene, mert már régen történt. Kezdtem meginogni a gyógyulásomat illetően. Miután úgy alakult a beszélgetésünk, rákérdeztem, hogy mikor halt meg a felesége. Tavaly áprilisban, amire már azért sem emlékezhetek, mert akkor éppen az OITI Intenzív Osztályán feküdtem. A látogatóimnak pedig fontosabb dolguk is volt, mint azt a hírt közölni velem, amire úgysem emlékeznék. Aznap két dolgon lepődtem meg nagyon. Az egyik, hogy az ismerős hölgy, aki meghalt csak ötvenegy éves volt. A XXI.században nem lenne szabad meghalni 51 évesen. Szerintem. A másik meglepő dolgot a férjem mondta: tavaly egész áprilisban csengőfrász volt rajta, ha megszólalt bármelyik telefon. Mindig attól félt, hogy az OITI-ből közlik vele a végzetes hírt. (Pedig az agyvérzést és a második műtétemet a klinikai halál után, a hozzám látogatóba érkezett nagyfiam közölte vele. Igaz, hogy telefonon. A hónap második felében bekövetkezett félrenyelés utáni légzésleállásról pedig már akkor szerzett tudomást amikor „jól” voltam.
Igazándiból nagyon keveset beszélnek arról az időről. Néha a fiúk sztorizgatnak, de ennyi. Pedig nagyon nehéz időszakon mehettek át. Egy hónapig rezgett a léc és még most sem vagyok teljesen a célegyenesben. A páromtól pedig csak néha hallok egy-egy elejtett mondatot, főleg akkor ha mással beszél. Nekem csak jó dolgokat mond, éS ha valamiért dühöngök Ő szokott nyugtatni. Valakivel beszélniük kell róla, mert ez nagy trauma volt nekik. Ők még mindig nagyon aggódnak értem, pedig én próbálnám a régi módon csinálni a dolgomat (ami nem mindig sikerül). Ők láttak tavaly teljesen kiszolgáltatott helyzetben sokáig, én az egészről nem sok mindent tudtam abban az állapotban.
Miután egy hónapig „élveztem” az Amerikai úti Intézet (OITI) „vendégszeretetét”, nem tudom elhinni azt a sajtóhadjáratot, amit kb két hete indítottak ellenük. Én tavaly teljesen idegenként kerültem oda, és nem egy egyszerű rutinműtétre, mégis egy hónapon belül megoperáltak. A hónap utolsó napján! És senki sem hivatkozott pénzhiányra. A második műtétem nem volt tervezett, mégis elvégezték, mert életet kellett menteni. Majdnem egy hónapig voltam azon az Intenzíven, ahol csak a műtét utáni huszonnégy órát töltik a betegek. De csak teljesen stabil állapotban akartak áthelyezni a területileg illatékes kórházba. Tehát jó lenne, ha a sajtó nem ferdítene, csúsztatna, hanem a tényeket közölné. Azok az emberek (orvosok, ápolónők) ott az OITI-ben megérdemlik az elismerést a munkájukért (ha már az egészségügyben ilyen gyalázatos a fizetés). Nem egyformák a betegek (és a hozzátartozók), nagyon nehéz dolga van annak aki ilyen területen dolgozik, de akarata ellenére senkit nem lehet széphazánkban megoperálni. Ez a beteg pedig már előbb úgy döntött, hogy ő Miskolcon akarja a fejét megoperáltatni. Tehát a Pestieknek csak az akut ellátást kellett megadniuk. Azt pedig senki sem vitatta, hogy megkapta. Talán ezzel együtt lenne korrekt a sajtó tájékoztatása. Nem kellene a népet az egészségügy ellen hangolni, mert senki nem tudhatja a napot és az órát mikor lesz rá szüksége, és nem mindenki kap VIP ellátást.
Na, a fentiekből is látszik, hogy ideje lenne dolgoznom, mert túl sok fölös energiám van. De lehet, hogy csak az igazságérzetem háborog…
