Már tegnapelőtt hazajöttem a kórházból, de magasan volt a gép, hogy feljöjjek nyomkodni a gombokat. (Meg nem is volt kedvem hozzá.)
Életemben ez volt a második műtét, és az első ami után felébredtem úgy, hogy nagyon érzem a fájdalmakat.
Az agyvérzés rehabja után azt hittem engem már nem érhet sorscsapás. A sérv és az epekő úgy ért, mint egy villámcsapás. Nem a műtéttől féltem, hanem az altatástól, pedig tavaly sem azzal volt baj. Már szerencsének tartom, hogy ilyen hamar sor került a műtétre, mert legalább túl vagyok rajta. A köldököm felett volt egy ökölnyi sérvem és a köldök alatt egy kisebb. Most bestoppolták mindkettőt, cserébe viszont nincs köldököm. ( Ez szerintem túlélhető.) Idén az epehólyag kivétele volt a bónusz. Tehát, most már elmondhatom, hogy jó szívű vagyok, és már nem vagyok epés.
Mindenkinek nagyon köszönöm, hogy szorított értem. Jól eső érzés volt, hogy sokan számítanak a meggyógyulásomra. Férjem és nagyfiam ott voltak velem a műtőbe tolásig, és vártak rám a műtő előtt a szomszédasszonyommal, hogy kitoljanak. Kisfiam munka után jött be hozzám, hogy megrémüljön a látványomtól. Szerinte pont olyan kifejezéstelenül néztem a nagy semmibe, mint tavaly tavasszal. (Ez még az altatógáz hatása volt.) Csak este nyugodott meg, amikor már tudtam velük beszélgetni.
Három éjszakát aludtam a kórházban, de egy időre bőven elég volt. Műtét után csak hanyatt tudtam feküdni, ami az én esetemben katasztrofális. Még mindig van egy kis ingerköhögésem. Ez fölnyírbált hassal egyenlő a véggel. Ha nem tudom felköhögni, akkor ott pang a gégében.E nélkül is tudok éjszaka furcsa hangokat kiadni, így aztán elképzelhető az én éjszakai koncertem. Minden éjjel bejött hozzám az ápolónő, hogy biztosan jól vagyok-e.
Azt hittem, ma le tudom írni minden búmat-bánatomat, de tévedtem. Nagyon elfáradtam az ülésben, majd holnap folyatom…
