Amióta dolgozom egyre kevesebb időm jut a számítógépre. Valószínűleg ebben a hosszú nappalok, a nyár és a kert is szerepet játszik. Lehet, hogy már csak nekem van szükségem erre a blogra, de az én lelkemnek jól esik, hogy kiírhatom magamból a sirámaimat.
Furcsa egy dolog ez az új élet! magamban azt hiszem, hogy minden a régi, a pofonok akkor jönnek amikor úgy is akarok viselkedni. Nap, mint nap szembesülnöm kell azzal, hogy ez még nem a régi életem, és valószínűleg már soha nem is leszek olyan pörgő, mint régen. Egyszer majd el tudom fogadni ezt, de egyenlőre nagyon nehéz.
A munka ezen nem sokat segít, hisz ott is minden nap szembesülök a gátjaimmal. A kolléganők nagyon rendesek, segítenek, de magam miatt van szükségem arra, hogy el tudjam végezni a feladataimat. Ha ez nem megy, akkor abba kell hagynom. Nem bírnám elviselni, hogy sajnáljanak! Lehet, hogy ebben igazuk van az orvosoknak, „majd az idő megoldja”. Még minden képlékeny.
Nem vagyok depis, nincsenek rossz gondolataim a frontok ellenére sem, legfeljebb kicsit fáradtabbnak érzem magam. Csak kikívánkoznak belőlem ezek a gondolatok. És kinek mondjam el, ha nem itt írom le.
Arról még sohasem írtam, hogy a blogom itt készül a gépnél. Soha nem írtam piszkozatot, nem fogalmaztam meg előre, hogy mit fogok írni. Leülök a gép elé és elkezdem verni a kalviatúrát. A végeredményt szoktátok látni, és bevallom később nagyon ritkán szoktam elolvasni, hogy mit írtam. Főleg mostanában, amióta szerencsére ritkábban ütök mellé. (Azért még van mit gyakorolnom.)
Valamelyik nap elkísértem a páromat Szegedre. Amíg itthon voltam nem sokat tudott dolgozni, mert egész nap rám kellet vigyáznia. Az elmúlt két hétben ezt próbálta meg pótolni. Azon kívül, hogy ültem a kocsiban, semmit nem csináltam (új életemben nem tudok enni és olvasni az autóban, ez nekem nagyon hiányzik). Legfontosabb elfoglaltságom az volt, hogy néztem a tájat oda-vissza, a „nagy alföldi rónaságot”. Az én dombokhoz, hegyekhez szokott agyam soha nem fogja megértetni, hogy ezen a tájon mit lehet szeretni. Mindegy! A lényeg, hogy sokkal jobban elfáradtam, mintha egész nap dolgoztam volna. Alig vártam, hogy végre ágyba kerüljek!
És nagyon vártam egy baráti házaspár egyszem lányának az esküvőét és lagziját! Ez volt új életem első lakodalma. Nagyon szép volt a templomi esküvő és most már kettős látással is megnézhettem a Bazilika freskóit. A polgári esküvő, már elnézést, de felejthető volt. A lagziba úgy mentünk, hogy addig maradunk amíg jól érzem magam. Táncolni persze csak lassú zeneszámra tudtam, mert nekem még nagyon szükségem van arra, hogy támaszkodhassam a partneremre. A gyors zeneszámokat nem nekem találták ki, hanem a násznép többi tagjának. Ropták is becsülettel! Mindenki legnagyobb meglepetésére hajnali két órakor értünk haza. Na, ma aztán alig győzöm kipihenni magam ! El is rendeltem mára a nagy „pihi napot”. Azon kívül, hogy főztem ebédet ma még nem csináltam semmit, és azon kívül, hogy kikészítem a holnapi munkaruhát ez valószínűleg így is lesz ma. Ja és tekertem az elliptikus biciklimet! A lustálkodásban segítségemre van ez a borús idő és a nagy szél is. Úgy látszik, azért még szeretnek odafönt…
