Már napok óta készülök írni, mert itt fönt a számítógép előtt a számítógép előtt a „nyugalom szigete” van. Ezért nem voltam itt már napok óta. Most viszont úgy döntöttem, hogy nem érdekel a földszinten lévő rumli.
Miután már évek óta készülünk egy tisztességes meszelésre, de különböző okokból ez eddig mindig elmaradt. Most viszont nem akarok úgy vissza menni dolgozni, hogy ezen nem esek túl. Tegnapelőtt volt itt először a „mester”. Kimeszelte a nappalit, de ma kezdhette előről, mert kicsit „furcsán” száradt meg a mész. Arra jó volt az egész, hogy tegnapelőtt új életemben először ablakot pucoltam. Utána pedig felmosnom is sikerült úgy, hogy nem törtem el a felmosó nyelét. Tehát már meg tudok állni a saját lábamon. Én a meszelés előtt is borítékoltam, hogy ugrásszerű javulás fog beállni az állapotomban, mert FELADAT van. Vannak kimondottan női munkák, de ez csak egy dolog. Annak is örülök, hogy a férjem a legkevesebb reklamációval teljesítette a kipakolást.
Azt csak a férfiak hiszik, hogy mi nők szeretjük a felfordulást! A frászt! Én is szívesebben el vagyok a rendben, főleg ha azt nem nekem kell megteremtenem, hanem nekem csak pihennem kell. Különben is szívesebben bogarásznék a kertben, de hát a hét hátralévő napai a meszelésre vannak szánva! Most úgy döntöttem, hogy hagyom a két férfit odalent kibontakozni!
Nem igazán tudok a betegségem emlékeiről mesélni, mert az itthon töltött idő szinte összefolyik emlékeimben. Már több, mint egy éve nem dolgozom! Eddig még egy pillanatát sem tudtam élvezni, mert vagy maga a betegségem vagy annak leküzdése megakadályozott ebben. Tudom, hogy új kihívásokra van szükségem ahhoz, hogy valami változás álljon be, mert az eddigi elvárásokat nagyjából megütöm. A hiányosságokat megszoktam, engem már nem is zavarnak. Na persze ez túlzás. Igazából akkor érezném jól magam, ha megint a régi életemet tudnám élni, de ez már soha nem lesz. Lassan kezdek hozzászokni a gondolathoz. nem akarok keseregni, mert az semmivel nem viszi előre a dolgokat. Különben is, minden csak nézőpont kérdése. Ha elkeseredem a családom mindig emlékeztet arra, hogy milyen állapotban voltam egy évvel ezelőtt! Ahhoz képest minden javulás előrelépés. Ettől persze még mindig nagyon zavar, ha „betántorgok” egy boltba mindig azt hiszik, hogy be vagyok bombázva. A mozgáskoordinációs problémáim tudom hogy nem fognak megoldódni egyik napról a másikra. Azon még sokat kell dolgoznom! Azért megnyugtató számomra, hogy ki tudok menni a kertbe. Ez a családtagokat időnként félelemmel tölti el. Tegnap este már a száraz tüzelni valót is meggyújtottam a kertben, ami ősszel még kemény kihívás volt, és csak a széken ülve néztem a tüzet.
Előző életemben is volt egy kis frontérzékenységem, de az agyvérzésem óta fokozódott. Ezért viselt meg nagyon az elmúlt hétvége időjárása. Azt hogy feszült, ingerült, egyszóval „bolond” vagyok időjárási frontok idején, azt már megszokta a családom. Nem nagyon szoktam nekik mesélni arról, hogy ilyenkor alvászavarom is van. Nagyon nyugtalanul alszom, ha sikerül elaludnom végre, és össze-vissza álmodok minden zöldséget, és már hajnalban felébredek. Amúgy meg egyenlőre minden átlagostól eltérőt a betegségem számlájára írok. Én még fiatal vagyok egy agyvérzéshez, ezért bízom benne, hogy szinte teljesen rendbe fogok jönni idővel!
Na megyek megnézem, mit csinál ez a két férfi a földszinten…
