A múltkor írtam, hogy az esős napban az a jó, hogy lelkiismeret furdalás nélkül lehet lazsálni. Ilyenkor tavasszal, ha ki süt a nap rengeteg munka van egy kertben, és ha már eleve lassabb vagy, mint előző életedben, akkor még segítséggel is azt fogod érezni, hogy sosem éred utol magad. Hát ez van. Igazán akkor van gond, ha olyan a munka, hogy nem is tudsz segíteni.
Tegnapelőtt már muszáj volt lemenni a Balatonra, a szőlőbe. Ez az a hely, ahol nagyon keveset tudok segíteni. Ebben főleg a terepviszonyok a hibásak, mert a szőlő egy hegyoldalban van. A préssház körül pedig még nem készült el a térkövezés, köszönhetően az én betegségemnek. Ezért általában csak azért visznek le, mert életveszélyes engem egyedül hagyni idehaza. Odalent a szintkülönbségek és az ataxiám miatt nehezen mozgok. Ezért én általában valahol a félárnyékban ülök a nyugszékben. Olvasok, napozok, távcsővel nézem a ragadozó madarakat. (Nagyon hosszú ideig képesek körözni a levegőben, mielőtt megpihennek valahol.) Már több, mint egy év telt el az agyvérzésem óta, de még mindig nincs benne az agyamban, hogy „ezt nem tudom megcsinálni”. Néha felállás után én lepődök meg a legjobban, hogy nem tudok rendesen menni. Valamelyik nap én hencegtem azzal, hogy már régen nem estem el. Na, tegnapelőtt sikerült! Csak felkeltem a székből, hogy segítsek valamit a páromnak, ami előző életemben természetes volt. Nem tudom, hogy az egyenetlen talaj, a papucs, vagy az otthagyott oszlopok, esetleg az én szerencsétlen (hátrahajló) testtartásom volt-e az oka, egyszer csak azt vettem észre, hogy hanyatt estem. Csak a jobb kézfejemet nyúztam meg egy kicsi, de a fejemet nem ütöttem be. Persze, csak egy hülye szőke nőre jellemző, hogy nem egy felnőtt férfiba, hanem egy műanyag kerti székbe próbál megkapaszkodni. Naná, hogy sikertelenül!
Ilyenkor mindig elkeseredem, hogy soha nem fogok rendbe jönni! Időnként úgy érzem, hogy megállt körülöttem még a levegő is. Ilyenkor nagyon-nagy szükségem van a rég nem látott ismerősökre, hogy elmondják nekem, hogy mennyivel vagyok stabilabb, mint két hónapja. Szükségem van a külvilág megerősítésére! Ezért tündérek velem a fiaim!
Tegnap persze megint szép nyárelejei idő volt. Meg is céloztam egy egynyári virágvásárt a lelkem pátyolgatásáért. Most negyvenöt palánta várja a teraszon, hogy elültessem őket a kertbe. Majd ha lesz hozzá kedvem, és ha eláll ez a ma egész nap fújó szél.
Biztos mondtam már, hogyha átesel egy súlyos betegségen, egy halálközeli élményen, más dolgok lesznek már fontosak. Nem zavar, hogy ott vannak kint a virágpalánták, sőt ma vettem hozzá még egy fehér margarétát is. Mindent a maga idejében, mi már nem késünk le semmiről! Nekem már sokkal fontosabb, hogy jól érezzem magam, ne legyen fájdalmam. Elvégezzem a napi gyógytornát, gyógytornász nélkül is. Napról-napra jobban és jobban érezzem magam, jobban tudjak teljesíteni magammal szemben. Ha őszinte akarok lenni, már csak a magammal szembeni megfelelés az egyetlen vágyam. Ha belegondoltok ez nem is kis dolog!
Holnap megint megyünk a Balatonra, a szőlőbe…
