Gondolom tegnap többen hallották, amint Pesten az Amerikai úton legördültek a kövek a szívemről. Mit legördültek, lezuhantak !
A dolog előzménye, hogy hétfő reggel elkészült a kontroll MR felvételem, amivel együtt kellett csütörtökön jelentkeznem a tavaly engem operáló orvosnál. Hétfő délben visszamentünk a felvétel eredményéért. Lazán dobtam egy hátast, amikor azt olvastam, hogy a III.agykamrában van egy metastazisom. Nekem, aki tök jól érzem magam, készülök visszamenni dolgozni és élvezem, hogy süt a nap! Elég hihetetlen volt számomra, de hát ott volt feketén-fehéren leírva a papírra. Senkinek nem kívánom azokat a napokat, amiket tegnap késő délutánig átéltem. Ez most sokkal jobban megfektetett, mint amikor tavaly kiderült a daganatom. Egyrészt, mert sok miden történt velem az elmúlt egy év alatt, se testem, se lelkem nem kívánta a sugárterápiát. (Lehet, hogy igaza van annak az ismerősömnek aki szerint egy újabb agyvérzéstől félek.) Másrészt úgy érzem én mindent megteszek a gyógyulásomért, nem érdemelnék meg egy áttétet (tudom, hogy ez nem érdem dolga).
A végén már azt mondtam, hogy nem beszélek róla, majd csütörtökön a Professzor megmondja mi a teendőm.
Meglátogattuk az OITI-ben az Intenzív Osztályt, ahol tavaly egy hónapot töltöttem és kevés tényre emlékeztem. Most is találkoztunk ápolónőkkel, akik emlékeztek rám én viszont nem rájuk. Nekem minden új volt, kivéve az egyszemélyes kórtermet, ahol az utolsó napjaimat töltöttem. És meghallottam azt a hangot, azt, amit soha nem fogok elfelejteni! A gépek prüttyögését,amik csak akkor szólnak ha valami rendelleneset észlelnek. Hallottam eleget!
Szóval ilyen előzmények után mentünk fel e Nagy Idegsebészhez, aki persze tetemes késésben volt az előjegyzett betegeivel. Mivel már nem először voltunk itt, tudtuk a koreográfiát. Nagyon jó érzés volt, hogy elkísért a férjemen kívül mindkét fiam is. Nagyon féltem!
A Professzor rutinosan betette a CD-t a számítógépbe, és elkezdte nézegetni. Szerinte ez nem daganat, hanem csak egy kis meszes folt. De miután a leírásban ezzel ellentétes szöveg volt, telefonon megkérte az Ő MR-es Főorvosukat, hogy nézze meg Ő is a CD-t. Megmondta, hogy az Ő ítélete lesz a döntő, ettől függ, hogy sugárterápiát kapok, vagy csak fél év múlva találkozunk a következő kontrollon. Én már csak biztosat akartam tudni, mert ez a nagy bizonytalanság már nagyon fáradtá tett. Itt minden teljesen személytelen. Elveszik tőled az összes felvételedet, beviszik egy általad soha nem látható orvoshoz, majd visszakapod azzal, hogy menjél vissza a Professzorhoz. Ő persze még mindig késésben van. Te már rémeket látsz, kezdesz elviselhetetlen lenni. Már az is rossz jel, hogy nem hív be azonnal (biztos nem akarja hamar megmondani a rossz hírt).Végre ismét bent vagytok a rendelőjében, áhítattal csüngtök az ajkán, hisz a sorsod egy időre az Ő kezében van. Végre kimondja azt, amire már négy napja vársz: Minden rendben van, nincs daganatod! Amit a felvételen látnak az csak egy meszes folt. (Bízom benne!) Találkozunk fél év múlva egy kontroll MR-rel !
Kövek legördültek, de megmondom őszintén valahol azért motoszkál, hogy mi van ha mégsem meszesedés. Én most úgy fogom fel, hogy van fél év haladékom. Addig mehetek dolgozni, ha annyira akarok. És ezt írásba is adta…
