Tök jó, megírtam a mai blogomat és egy szerencsétlen mozdulattal ki is töröltem az egészet, tehát kezdhetem előről!.Most még talán emlékszem is.
Nem könnyű együtt élni velem manapság. Feszült és ingerült vagyok, pedig már leálltak a böjti szelek és időjárási front sincs. Bele kötök még az élő fába is, megbántok mindenkit akit szeretek. Pedig nem akarom őket bántani ! Nem fáj semmim, tulajdonképpen nincs semmi bajom, mégis mufurc és tüskés vagyok.
Persze a lelkem mélyén tudom ennek a nagy kedvetlenségnek az okát, de ezt nem egyszerű bevallani. Ma szombat van. Hétfő reggel megyek MR vizsgálatra ide Fehérvárra. Tudom, hogy nem fáj, de akkor is! Csütörtökön megyünk Pestre az Amerikai úti Klinikára a Professzorhoz kontrollra.
Úristen már több mint egy éve történt miden. Ha a dolgok a tervek szerint alakultak volna, és „csak” egy daganateltávolítás lett volna az agyamból, már régen dolgoznék. Az agyvérzés csak egy bónusz volt (műtéti szövődmény), mégis ez fektetett meg jobban. Illetve, most már az idő távlatából nézve inkább a családtagjaimnak volt ez büntetés. Tavaly március végéig minden kérésüket teljesítettem, vagy kérni sem kellett. Most pedig már több, mint egy éve én szorulok segítségre.
Ép tegnapelőtt említette a kisebbik fiam, hogy milyen furcsa volt, amikor egy hónap Intenzív Osztályos fekvés után, már itt a Fehérvári Kórházban azt kértem tőle, hogy segítsen felülni. Még szerencse, hogy hamar elkezdtem szédülni és vissza kellett fektetni. Már többször leírtam, hogy e három férfi nélkül én nem tartanék itt a rehabilitációban. Soha egyik sem ejtett előtte egyetlen könnycseppet sem, amíg kórházban voltam. (Azért innét-onnét hallottam néhány elhullajtott könnycseppről!)
Ma délután azért erőt vettem magamon, vagy győzött a kötelességtudat, de kimentem a kertbe. Odakint ért a meglepetés! Rá kellett jönnöm, hogy olyan dolgokat is meg tudok csinálni, amiket eddig mással végeztettem el, mert én nem bírtam vele. Na, ezért jó volt kimenni, persze csak néhány órára, mert holnap is nap lesz, és holnapra is kell hagyni egy kis munkát. Soha nem gondoltam volna, hogy a locsolócsőbe is lehet kapaszkodni. A férjemnek okozott meglepetéseim listáját szerintem vezeti,amikor azt mondtam neki, hogy stabil vagyok, mert fogom a negyven méter hosszú locsolócsövet…
