Hazajöttem végre és végleg július végén. Azt hittem enyém a világ! A régi, megszokott környezetben szerettem volna mindent úgy csinálni, mint régen. Hát nem sikerült! Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy pár hónapja volt egy olyan agyi katasztrófa, aminek még meg vannak a nyomai. Ahova eddig eljutottam az is nagy dolog! A csalódásoktól ideig-óráig depressziós lettem, de az vesse rám az első követ, aki a helyemben nem lett volna az.
Már említettem, hogy elég nagy telkünk van. Az utóbbi pár hónapban a párom próbálta meg rendben tartani, időnként a szomszédok segítségével. (Nagyon sokat tanult a kertről, idén tavasszal már önként tudja, mik azok a fontos munkák, amit muszáj elvégezni.) Egy évvel ezelőtt még itthon voltam és gőzerővel dolgoztam azon, hogy minden rendben legyen, földben legyen mielőtt elmegyek itthonról egy hétre. (Akkor még senki sem sejtette, hogy ez sokkal hosszabb idő lesz.) Hazajöttem és azt hittem itt most már én mindent meg tudok csinálni. Nem tudtam hajolni, guggolni. A kertbe csak segítséggel tudtam kimenni, sőt a térkövön is mindig volt velem kísérő. A lakásban motyoroghattam egyedül, de kimenni soha nem engedtek, mert féltettek. A sárgarépaágyás rettenetesen sűrű lett, mert annak idején a magokat talajfertőtlenítővel együtt vetettem és szerintem minden mag kikelt. A ritkítást csak szerszámos ládán ülve tudtam elvégezni és mindig segítséget kellett kérnem, ha odébb akartam menni. Az egyik kertszomszédom akkor jött ki a kertbe, amikor az ablakból azt látta, hogy eltűntem a sárgarépaágyásban. Konkrétan leestem a szerszámos ládáról hasra, mert a férjem egy pillanatra hátat fordított.
A nagyfiam az összes szabadságát arra pazarolta, hogy segítsen rám vigyázni, kicsit tehermentesítse az Apját. Kisfiam is hazajött megnézni minden nap munka után. Velem pedig minden nap veszekedek, hogy ne akarjak semmit sem megcsinálni, majd ők elvégzik. Az én dolgom a pihenés, mert ez segíti elő a gyógyulásomat. Ők már attól is nagyon boldogok, hogy végre itthon vagyok, és nem kórházban.
Nekem főleg azért volt nagyon furcsa a helyzet, mert harminc éven keresztül meg próbáltam kiszolgálni őket, egyedül elvégezni minden munkát. Csak akkor szoktam segítséget kérni, ha én egyedül már kevés voltam. (Előző életemben sem rotáltam, nem ástam és nem nyírtam füvet.) Ez most sok minden mással kiegészült mind a mai napig. Nagyon szerettem használni a villamos sövényvágót, de ma már nem merem a kezembe venni, mert nem vagyok biztos az egyensúlyomban. A Mozgáskoordinációs központom sérült. De ezt is kiheverem! Én tudom!
Ez a három férfi is mindent meg tesz a gyógyulásomért. Még a Rehab.-on voltam amikor megvették a függőágyat és fel is szerelték két fa közé. A hintázás jót tesz az agynak. Ezért a teraszra összeszerelték nekem a hintaágyat is. kaptam egy 55 cm átmérőjű felfújható labdát, amivel sok egyensúlyjavító gyakorlatot lehet végezni. A gyógytornászok a mai napig forszírozzák a használatát, de anékül is nagyon szeretem használni. (A kisfiam egyik kollégája ilyet használ szék helyett a munkahelyén.) Nagyfiamtól kaptam egy korongot, ami alul középen van alátámasztva és háromféle magasságban használható. Az eddigi tornaszerekhez hasonlókat használtunk a Rehab.-on is. A legnagyobb beruházás az elliptikus bicikli volt. A két fiú nagyon hamar összeszerelte. Azért döntöttem e mellett a gép mellett, mert ez egyesíti magában a szobabicikli és a futópad jó tulajdonságait. Egy kutyut kellett csak vennem, az ára pedig a töredéke volt a másik kettőnek. Igaz, hogy nem egy nagy márka csak egy sportáruház saját márkája, de a célnak nekem tökéletesen megfelel. Amúgy meg ismerem magam, tudom, ha már nem lesz muszáj használnom csak a por fogja lepni. Az egészségügy pedig nem fizet olyan jól, hogy száz-kétszázezer forintos gépek csak úgy porosodjanak nálunk. (Tudom, eladhatnám ha már nem kell.) Hát ezek, a gyógytornások és a családom segíti az én gyógyulásomat…
