Na, most már biztos, hogy tavasz van! Nem csak azért, mert már elnyíltak a hóvirágok, és lassan a krókuszok is, de egyre több időt töltök a szabadban. Igaz, hogy ma ügyintézni is voltunk, meg a munkahelyemen is és volt egy gyógytornász is, de csak nemrég jöttünk be a kertből, pedig lassan már sötétedik. Az egyre hosszabbodó napoknak meg van az az előnyük is, hogy a kertszomszédok is kint dolgozgatnak a kertben, így aztán jókat lehet dumálni. (Ami nekem a lételemem.)
Tegnap délben olyan történt velem, ami már nagyon régen nem fordult elő. Ebéd közben félrenyeltem a kaját. Ha a férjem nem segít, talán meg is fulladok. Neki megint nagyon sokat köszönhetek. Kisfiam nyugodtan ült mellettem és közölte, Pesten látott tőlem ennél durvábbakat is, amikor már csak a gégekanülöm volt és etettek. Igaz, akkor ott volt mellettem az ápolónő, és leszívta a félrenyelt kaját. (Hát az sem lehetett piskóta!) Az egész ottani történetből nekem csak a fájdalom emléke maradt meg és a légzésleállásom. Ezért félek én olyan nagyon a kaja félrenyelésétől. A férjem szerint tegnap nem látszott rajtam ijedtség, de mire kiköhögtem magam nagyon fáradtnak éreztem magam és kivert a víz. Lehet, hogy tényleg le kellett volna pihennem. A tegnapi nap később sem lett az én napom. (Biztos időjárási front volt!) Tegnap volt az elkeseredés világnapja !
Visszatérve Kisbérre. Soha nem sikerült megértenem, hogy az utolsó két hétre miért kerültem másik kórterembe. (Leszámítva azt, hogy életemben először panaszkodtam.) A régi kórtermemben lévő zavartan viselkedő nénit áttették egy másik kórterembe, amit soha nem talált meg. Engem érdekes módon mindig. Biztosan ki volt írva a kijelzőmre, hogy „én vagyok Teréz anyu utódja”. Kedvenc betegtársam egy napra átkerült egy másik kórházba, és már a nővérálláshoz közelebbi szobába tették amikor visszajött. A hölgy akit a helyemre fektettek szintén másik kórházba került. Így aztán két nap alatt teljesen kiürítették a kórtermet, és mire hétfőn reggel visszamentem már férfikórterem lett belőle. Én az új helyemen is jól éreztem magam, nagyon jókat beszélgettünk az ágyszomszédommal. Hogy július van, azt onnan is lehetett tudni, hogy lassan mindenki elment szabadságra. Minden nap volt fizikoterápia és gyógytorna, de az minimum délig, de előfordult, hogy ebéd után még volt egy kis futópad vagy hinta. Nem minden nap volt már masszás, mert Ő is szabadságon volt. Elmaradt a logopédia és a zeneterápia, hisz mindenkinek ki kell vennie valamikor a szabadságát. tehát éltem a Rehabilitációs Osztály lakóinak nyugodt életét, azzal a biztos tudattal, hogy már tudtam mikor megyek végleg haza! Enyém volt az egész délután ! Tudtam, mikor jön a férjem. Lent az aulában hűvös volt, jókat lehetett beszélgetni. Odakint csak gyümölcsleveket ittam szívószállal. Egy fél literes üveg nélkül el sem indultam sehova sem. ( Még a tornaterembe is vittem magammal.) Az egyetlen rossz élményem idekint az volt, amikor egyik éjszaka eltűnt mindenem a közös hűtőből. ( Csak tejtermékek és innivaló volt, de abból nem a legolcsóbb.) A legdühítőbb az volt, hogy este meg volt még minden és reggel számítottam rá, hogy ott lesz. Legjobban a csalódás fájt. Sajnos itt előfordulnak ilyen esetek, de ezt nem lehet megakadályozni, ezen csak a betegek tudnának segíteni, ha akarnának…
