Most már biztosan tavasz lesz ! Ma gyönyörű idő volt, sütött a nap. Ebéd előtt sétáltunk egy nagyot. Ebéd után pedig alvás helyett kimentünk a kertbe. Nézelődni és dolgozni. Mármint én nézelődtem, a párom pedig dolgozott. A térkő szélét raktuk rendbe, mert néhány növény és fű azt hiszi, hogy övé az egész kert, és már nem látszott a szélső két sor kő. A végén már ügyesen tudtam söpörni, de nagyon elfáradtam ! Eszembe jutott az az oldal amit még Pesten írtam: "Nem tudok csücsöríteni, nem tudok mosolyogni, de tudok talicskát tolni." Nem tudom honnan szedtem ezt a hülyeséget akkor, amikor még menni sem tudtam. Ma nem akartam kipróbálni, hogy tudok-e talicskát tolni !
Amíg Pesten voltam az Intenzíven mindenki azon dolgozott, hogy életben maradjak. Nem volt gondom semmire sem. Először altattak, aztán lassan felébresztettek és akkor már magamtól aludtam át a napot és az éjszakát, hisz ettől lehet gyógyulni. Rémlik, hogy nagyon vártam a látogatásokat, "beszélgettem" is velük, de szinte semmire sem emlékszem.De a gyógyulásomhoz nagyban hozzájárultak. A Rehabon már csak egy VIP-es beteg voltam, akit mielőbb talpra kell állítani. Ennek érdekben meg is tettek mindent. Egy idő után mégis kezdett nagyon snassz lenni, hogy mindig csöngessek, mert ugye "csak kísérővel közlekedhet". Az elején a felkeléshez is segítséget kellett kérnem. Aztán egy reggel rám bízták, hogy zuhanyozzak le egyedül. BECSUKTÁK RÁM AZ AJTÓT! Ha valaki volt már hasonló helyzetben az tudja miről beszélek, aki meg olyan szerencsés, hogy még nem, annak úgy sem tudnám elmagyarázni. Szóval elkezdtem feszegetni a határokat ! Először csak kivettem a ruhámat a szekrényből, aztán az ágyvégekbe kapaszkodva elmentem a teraszajtóig (ekkor még nem mertem kimenni), rendületlenül szakad az eső. Amúgy is nekem úgy rémlik 2010 nyarán vagy esett az eső vagy nagyon meleg volt. Valószínűleg az én érzékelőimmel voltak gondok. Ezután jött a "megpróbálok felöltözni egyedül". Na ez nem volt olyan egyszerű és problémamentes elsőre. Aztán kitaláltam, ha lezuhanyozhatok egyedül, akkor WC-re is kimehetek egyedül. Meg is valósítottam, ugyanaz a helyiség! Teljesen más érzés volt, nem voltál hozzákötve senkihez sem, nem állt az ajtóban senki sem, hogy várja mikor végzel. És főleg nem nézett közben senki sem.
A látogatás itt napi 1-2 órára csökkent, nem azért, mert nem hiányoztam a családomnak, hanem azért, mert annyi volt a napi elfoglaltságom, hogy csak ez fért bele. Én annyira meg akartam gyógyulni, hogy ezért bármit meg tettem volna. Egyre kevesebbet aludtam napközben, már nem aludtam el minden nap ebéd után. Volt olvasószemüvegem, könyvet, napilapot, havi színes újságokat olvastam, rejtvényt fejtettem. De a látogatási időre mindig készen voltam mindennel. Ha valamiért nagy ritkán (oka volt) késett a férjem, teljesen kétségbe estem.
Már tudtam beszélni a mobiltelefonomba és tudtam SMS-t is írni, így néha telefonon is leadtam a rendelésemet.
Pesten főleg orrszondán keresztül tápláltak, de utána is több étel ment mellé, mit a gyomromba. Ez egy idő után nagyon meglátszott rajtam.Annyira lefogytam, hogy még a férjem is sajnált a pipaszár lábaim miatt. Még a Rehab első két hetében is fogytam,de aztán lassan visszatért az étvágyam. Nem ettem akkor sem és most sem sokat, csak sokkal kevesebbet mozgok, mint előző életemben. (Ez sajnos már meg is látszik rajtam.) Egy idő után már kezdett kevés lenni a kórházi koszt, illetve megettem az ebédet. Reggelire, uzsonnára sosem kértem sem teát, sem langyos tejet. Erre mindig hoztak nekem az otthoniak joghurtitalt vagy katpam Nutridrinket. Mindennap megkaptam a magam eperadagját cukorral (érdekes módon nálunk otthon most senki sem szerette az epret). Ezen kívül hol rétes, hol sütemény, hol krémtúró kellett. Ennyi tejterméket az életben nem ettem még meg. Csak az volt a baj, hogy ez egy idő után meglátszott rajtam.
Az agyvérzésem sok mindent megváltoztatott, főleg az étkezésemben. Soha nem kívántam ennyire a krémes süteményeket. Két nagyon érdekes dolog történt velem:1. Soha nem voltam éhes, csak megszokásból ettem, mert idő volt és mert mindenki evett. 2. Soha nem éreztem és azóta sem érzek jóllakottságot. Tehát addig eszem ameddig a szemem látja. Mivel én lassabban eszem, mint a normális ember, igyekszem kb. akkor befejezni az étkezést amikor Ők.Ez nem mindig sikerül. Egy szombat délre krumplistésztát csinálttam a fiúkkal. Amikor már harmadszor szedtem, mindhárom férfi kacagásban tört ki, hogy nem sajnálják tőlem, de lehet hogy egy kicsit sokat eszem. Pedig egyszerűen csak nagyon kívántam, nem éhes voltam. Engem nem igazán zavart a súlyom akkor sem, mert bevallom, én még most is örülök, hogy élek és nem igazán izgat, hogy hány kiló vagyok! Különben is, a mai világban kell egy kis vésztartalék ! (A súlyom a párom nagy gondja.)
Egy idő után a gyógytornászok is észrevették önállósodásomat és lecserélték a cetlimet "járókeretel önállóan közlekedhet"-re. Felkerült mellé az ágy fülé egy napirend is, ami a foglalkozásaimat rögzítette, de ezt sosem néztem meg, csak szobadísznek tartottam, hiszen miden maradt a régiben...
