Két és fél hónap alatt nagyon sok beteggel ismerkedik meg az ember, hisz általában 3-4 hétig vannak itt a betegek, csak én töltöttem itt ilyen sok időt, de megérte.Én is úgy jöttem ide, hogy max. 4 hét, de utána azt mondtam, nehogy már én döntsem el, mikor vagyok olyan állapotban, hogy hazamehetek. Ezért vannak az orvosok! Remélem.
Június volt, ha nem esett az eső meleg volt, egy idő után átmelegedett az épület, ezért szinte álandóan nyitva volt a szoba ajtaja, meg a többié is. Egyik csütörtök este a melletünk lévő kórterembe beteget hoztak a betegszállítók egy környékbeli kórházból. Egy ereje teljéban lévő férfit hoztak, aki egy hete strokot kapott. Alapjában értelmes, olvasott ember volt, a kisvárosban ahonnét hozták a város vezető elitjéhez tartozott csak most kiszolgáltatott volt. Állítólag annak idején még Ő maga hívta ki magához a mentőket, mert tudta, hogy ha három órán belül elkezdk a gyógykezelését esélye van a felgyógyulásra. Ennek ellenére a kórházban csak három nap múlva diagnostizálták, a kezelés is csak utána kezdődött meg. Már érkezésekor nagy patáliát csapott, az ügyeletes orvos követelte. Itt nem szoktak éjszaka események történni, a mellettünk lévő belgyógyászatot is ugyanaz az orvos látta el, és most oda is hoztak egy beteget, ott volt. Az ápolónők, hogy mentsék a helyzetet elkezdték kitölteni a kórelőzményt. (Na ezt tapasztalatból tudom, hogy nagyon sok fölösleges kérdés van, éppen csak a nagyanyád utolsó menstruátióját nem kérdezik meg.) Ez csak olaj volt a tüzre. Már sötétedett, mi már aludtunk volna, de az ő hangjától nem lehetett, visszhangzott az egész környék. Végre előkerült az ügyeletes orvos,. Vele azonnyomban hitvitába keveredett.Aztán elkérte a mobiltelefonját és felhívta a feleségét, akivel bicskanyitogató hangnemben beszélt. A kérdésekre nagyon furcsa válaszokat adott (nem dohányzik, csak reggel kettőt; szobatiszta, de most véletlenül be van pelenkázva) . N agynehezen megnyugtatta az ügyeletes orvos és kapott valami gyógyszert is amitől lenyugodott (véryoáscsökkentőt). Ezek után már csak az egyik szobatársával veszett össze, aztán elcsendesedett, és végre elalhattam. De a szomszéd műsora már hajnalban kezdődött.Először azzal, hogy leesett a WC-ról. "Ember a földön". Aztán megit szerzett egy telefont és felhívta a feleségét. Itt volt az a pont amikor azt mondtam, hogy most fogom a járókeretemet, átmegyek és fejbe vágom vele, így látatlanban. Mert szerintem ha valaki leél harmincvalahány évet egy feleséggel és még most is csak rá számíthat, arról nem szabad ilyen hangnemben beszélni még ha haragszunk is rá.Hogy haragszik az asszonyra az már tegnap este kiderült, amikor az ügyeletes orvossal beszélt.
Aztán mégsem mentem át hozá, győzött a józan ész és nem szeretm a cirkuszokat. Ez a szegény férfi egész életében dolgozott,igyekezett megteremteni az anyagi javakat, valószínűleg sikerrel. Élete teljében volt, minden sikerült, aztán egy nap vége letta világnak. Előb kórházba került, aztán tolókocsiba kényszerült, mert nem tudott járni. Évekkel ezelőtt nem vált el a feleségétől, most pedig úgy érzi rá van utalva. Pár éve meg akarták veni a vállakozását, nem adta, most pedig recessio van. Úgy érezte a világ összeesküdött ellenne, és nincs semmi értelme az életének. Nagyon nehéz feldolgozni ezeket a hirtelen negatív változásokat, a férfiaknak szerintem még nehezebb.
Én az agyvérzésem után egy hónapig az Intenzíven feküdtem, lassan ébresztettek fel, szerintem volt időm felfogni, hogy mi történt velem.Attól a perctől kezdve meg akartam gyógyulni és még moat is mg akarok, és tudom, hogy ez sikerülni is fog. De ekkora erő szerintem csak a nőkben van és most bocsánatot kérek a férfiaktól.
Sok időm aztán nem volt a szomszéd szobával foglalkozni, mert péntek lévén,ebéd után jött értem a férjem, a szomszédra pedig azt mondták még aznap átszállítja a menő egy Neurológiai Osztályra.
Amióta tdtam "járni" járókerettel meg volt a koerogáfiája a péntek délutáni hazajöveteleknek. Mór szélénél megálltunk egy supermarketnél, hogy bevásároljak hétvégére. Itt soha nem voltak sokan, viszont mindig kaptam friss árut, ha kértem,és az árukészelet nagy része magyar áru. Nem úgy, mint az út tulsó oldalán lévő, szintén áruházánchoz tartozó üzletben, ahol viszont az ár miatt mindig sokan voltak. Amit nagyon szerettem és azóta is szeretek ezeknél az áruházaknál az a bevásárlókocsi.Ebbe csak bele kell kapaszkodni és mint egy rolátorral lehet menni. Ilyenkor megint normálisnak érezhettem magam.
Az élelmiszervásárlás után, már Fehérváron jött a szerencsejáték feladása. Még előző életemben is szinte hei endszerességgel jártunk ebbe a Totózóba. A járókeret persze a kocsiban maradt, hisz a bejárat előtt álltunk meg. Mivel nem láttam rendesen a férjem töltötte ki a szelvény és adta el, csak közben odatopogtam a háta mögé. Az üzletvezető hölgy agyon megrökönyödött képet vágiott és kétszer is megkérdezte a férjemet: "Minden rendben ?" Ő viszont nagyon el volt varázsolva, így én "válaszoltam": "Nem semmi sincs rendben, pár hónapja agyvérzést kaptam és éppen most próbálok kimászni a gödörből." Kiderült, Ő azt hitte, hogy be vagyok rúgva. Ez később még sok helyen és nagyon sokszor megismétlődött.
Aztán kezdődöttt egy nyugodt két és fél nap. Megmondom őszintén, én ilyenkor még tornászni sem szoktam, csak örültem a régi környezetnek és a családnak.
A nagy meglepetés hétfőn délután ért, amikor megláttam a csütörtök-pénteken hőzöngő beteg feleségét. A beteg mégsem egy másik kórházba ment,hanem haza (van az a pénz). Hétvégén volt nála egy gyógytornász, aki a lelkére beszélt. Így aztán önként jött vissza a Rehabilitátióra. Megnyugodott, belátta, hogy a gyógyuláshoz segítségre van szüksége. Persze már nem a régi kórterembe került vissza, hanem egy másikba, ezért nem találkoztunk délutánig. Egy teljesen más beteg jött vissza. Később elég sokat beszélgetünk, soha nem mondtam meg neki, hogy fültanúja voltam az első beköltözésének, amiről Ő soha nem beszélt. Azt viszont nem engedtem meg neki sohasem, hogy előttem szidja a feleségét.
Aztán volt még sok érdekes beteg, róluk majd később mesélek...
