Tegnap másfél hónap után volt nálam egy gyógytornász. Szerinte nagyon sokat fejlődtem, szűnőben a törzsataxiám.Sokat javult a beszédem, kicsit javult a kettőslátásom. Én bízom benne, hogy az agyvérzésem és egyben új életem első évfordulójára sokat fog javulni az állapotom, én szeretnék visszamenni dolgozni.(Persze a mai frontokban gazdag időjárás nem kedvez nekem,de ma úgy sem akartam semmit csinálni.)
Néhány résszel ezelőtt írtam, hogy Fehérváron csak átutazóban voltam. Még a pesti operáló főorvos és a kisbéri Rehebilitációs Osztály főorosa egyezett meg annak idején az én rehebilitációmban, csak akkor nem volt szabad helyük én pedig már túl jól voltam egy Intezív Osztályhoz. Itt Fehérváron nagyon kedvesek voltak velem, lesték minden óhajomat, de azon kívül nem sok minden történt. Aztán egyik nap bejelentette a Főoros, hogy holnap tiszteletét teszi a Nagy Fehér. Én nagyon izgultam, hogy mi van ha nem illek az Osztálya imigebe, de a férjem azt mondta, nyugodjak meg mindenképpen átvesz. Keddden délelőtt meg is jelent és nagyon örült, hogy a másnapi szállításomat meg tudja oldani a férjem és nem kell a betegszíállítóknak szólni. Egy kérése volt, kettőnkön kívül utazzon még valaki az autóban, hogyha rosszul lennék ne a sofőrnek kelljen velem foglalkoznia.
És eljöve a másnap reggel, már kilenc előtt bejött hozzám a férjem és a kisfiam. Így utólag, én mint egy úrinő feküdtem az ágyban, ők pedig összeszedték a személyes motyómat. Az osztálytól a tolószéket kaptuk kölcsön késő délutánig, mert a járókeretet nem tudták addig nélkülözni. A két férfi kitolt a bejáratig, férjem odaállt autóval, engem beültettek, a székemet pedig összehajtva betették hátulra. Persze esett az eső !
Az Ő meglepetésük az volt, hogy nem Kisbérre vittek egyenesen, hanem HAZA! Istenem, másfél hónapja nem voltam itthon, pedig csak hat napra mentem el. Most nem én voltam az "automata kapunyitó", hanem csak ültem az autóban míg az a garázs előtt meg nem állt. Egy tizenegy éves valódi utcasarki keverék kiskutyánk van, akit annak idején az utcáról fogadtuk be. Na ő oda vot a gyönyörtől, hogy lát, mert a hangom nyomokban sem emlékeztetett a régire. Nem győzte nyalni a kezem örömében, de a tolószékkel nem tudott megbarátkozni. (Sohasem szerette a forgó kerekű dolgokat.) Levente cicám már rég eltűnt, nem sokkal utánnam, valószínűleg kivasalta kódorgása közben egy autó. Itthon rájöttünk, hogy a segédeszközöm csak a térkövön, illetve sima felületen jelent segítséget, de azok után, hoy három nappal ezelőtt voltam először szabad levegőn, nekem ez is nagy élmény volt. Még az esőt sem bántam ! Ez a két férfi azt sem tudta, hogy ugráljon körülöttem, mert nemrég még nem hitték volna, hogy erre sor kerül. Kisfiam készített néhány fényképet rólam, utólag megézve gyalázatos állapotban voltam. A kórházban ólomlábakon vánszorgó idő most csak úgy repült ! A férjem szólt, hogy lassan indülnunk kell, mert még be kell néznem a szomszédasszonyhoz is, aki reggel a lelkére kötötte, hogy mindenépp nézzünk be hozzájuk. Szegény Erzsikéék, úgy vártak rám! Akkora adag szertetet kaptam tőlük, hogy csak na. Erzsike rántott nekem csirkét és a családomnak is, és csinált köretet is. Én tudom, milyen lassan és malac módra ettem annak idején és az idő is sürgetett. Az én szomszédasszonyom becsomagolta nekem az ebédet, a családomét pedig külön. Az övékét itthon is hagytuk a hűtőben, hisz ők jönnek haza.
A kiskutya teljesen megőrült. Amikor beültettek az első ülésre és összecsukták a tolókocsit, hogy betegyék a csomagtartóba a kiskutxa mint a villám beült elém a kocsiba, szemebfordulva velem és várakozóan nézett rám. Nem is tudták kicsalogatni, úgy kellett kiemelni. Mi az, hogy most jöttem meg és máris elmegyek! Sírt is utánam amikor kiálltunk az udvarból.
Ezek után nehéz szívvel, de elindultunk a Rehabra, hisz ettől vártuk a csodát. Az Osztályon persze, hogy nem tudtak rólam, persze, hogy kezdődött a műsor előről. Én csak ezen a Rehabon voltam, így nem tudom máshol mi a bevett szokásrend. Ez egy nagy, hetvenhét férőhelyes osztály. A betegelosztás úgy történik, hogy a nővérállomáshoz közeli szobákba kerülnek a magatehetetlen vagy segítségre szoruló páciensek, a folyosók végére az önellátók. Hát én nagyon messze voltam az önellátóhoz, ezért egy aránylag közeli, de nagyon jó szobába kerültem, csak előbb ki kellett költöztetni a beteget, aki eddig az ágyon lakott. Ezt előttem csinálták, ami nekem nagyon kellemetlen volt. Áthúzták az ágynaműt és végre lefekhettem. A mai nap annyira elfárasztott, hogy szerinetm rögtön elaludtam és csak az új betegnek kijáró vizitre ébredtem fel. A fiúktól való búcsúzkodásra sem emlékszem, pedig biztosan volt ilyen.
A legfontosabb különbség, ez nem kórház, ez rehebilitációs hely. A Főorvos, Osztályos orvos, Főnővér kivonulás azért volt, hogy megnézzék milyen állapotban vagyok, mivel tudnék megtanulni járni.Kipróbáltaták velem a rolátort, amivel menten világgá is mentem volna, ezért gyorsan leállították. A kérdés nem dőlt el, majd a másnap délelőtti gyógytorna után döntenek. Mindenesetre fizikoterápia, gyógytorna, logopédus, zeneterápia, ezek voltak az első előírt foglalkozások. A napirend majd kialakul. És az ágyam fölé egy cetli, "Csak kísérővel közlekedhet". Ez azt jelentette, hogy a mellettem lévő WC-re is cak kísérővel mehettem ki. Képzelhetitek...
