Sok minden történt az utóbbi napokban. Ezek egy részét én a kavargó időjárási frontok rovására írom. Kisebb-nagyobb megszakításokkal napok óta feszít a fejem. Ha legalább fájna, az jobb lenne, így viszont időnként lüktet a dobhártyám. Több okból is a frontok rovására akarom írni a gondjaimat. Az egyik ok, hogy a kolléganőim mind fejfájásról panaszkodnak. Eszükbe sem jut, hogy esetleg nekem is fáj, vagy netalántán más bajom van. Tudom, hogy mindenkinek a saját baja a legnagyobb. De ettől még vagyok. Sokkal labilisabbnak érzem magam mostanában, és nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ezt leplezzem. Már tudomásul vettem, hogy mai életem már soha nem lesz olyan, mint régen volt, de sokan még mindig ugyanazt várnák el tőlem. Nem vagyok benne biztos, hogy ha valamelyikükkel történne valami, ugyanolyan odaadó pátyolgatást kapnának a párjuktól, mint én!
Azért is szeretnék mindent az időjárási frontokra fogni, mert a humánmeteorológia is ezt írja. Persze ettől még igyekszem ritkán beszélni a gondjaimról, mert szegény férjem az első panaszszavamra megijed. Azt hiszem Ő sokkal jobban aggódik értem, mint én magamért.
Hogy szebb legyen az élet, visszatért a tél is. Reggel óta kisebb-nagyobb intenzitással folyamatosan havazik. Most amikor én már a kinyílt hóvirágokat nézném, nem a fehér havat. Amúgy is utálom városon, mert csak latyak lesz belőle. A talaj telítve van vízzel, még csak el sem tud szivárogni. Nem tudom mikor lehet majd a kertben dolgozgatni. Szívesebben gyakorolnám a járást odakint, de most senkinek sincs kedve kimenni, főleg hogy még a szél is elkezdett fújni. Legfőképpen pedig nem is olyan nagyon biztonságos odakint csúszkálni még egy egészséges embernek sem, nem pedig egy ilyen zokninak. Szóval van kifogás dögivel!
Amúgy is dög lusta vagyok. Hetek óta nem tornásztam és az elliptikus kütyüt sem strapáltam agyon. Persze én mindig azzal hárítok, hogy dolgoztam eleget a munkahelyemen. Tudom, hogy a fejlődésemhez szükség lenne a gyakorlatokra, de amikor amúgy is depressziós vagyok, akkor már nincs hozzá erőm. (Ugye, hogy nagyon várom már a tavaszt!)
Amúgy is az eddig tartó pozitív hozzáállásból átváltottam negatívra. Egyrészt sajnos több általam ismert ember hagyott itt bennünket nálam fiatalabban. Másrészt megint visszatérnek régi álmaim, amik az agyvérzés utáni időkre emlékeztetnek. Elfáradok napközben tisztességesen (néha már egész délután nem csinálok semmit, csak nézek ki a fejemből), álmos is vagyok esténként, mégis mindig halogatom a lefekvés idejét. Pár napja beszéltem először róla, de valószínűleg végig ott volt a tudatalattimban: félek, hogy egy reggel nem ébredek föl többet (meg is ijesztettem vele a férjemet). Tudom, hogy ez mindenkinek benne van a pakliban, és senki sincs bebiztosítva a hosszú életre, de így tél vége felé nagyon nehezen viselem. Nem igazán tesznek jót a hangulatomnak a különféle hírek sem. Azok sem, amelyek Cipőről szólnak, és azok sem amelyek másról. A fülemet és a szememet nem tudom és nem is akarom befogni, így hát kénytelen leszek megedződni. Még sokáig akarok élni!
Azért még én is ki tudom akasztani a páromat. Ez általában mindig csak egy utolsó csepp, hogy le tudja vezetni a felgyülemlett energiáit. Ő az a fajta férfi, aki világéletében megszokta, hogy kiszolgálják. Ennek most már lassan három éve vége. Mindent neki kell csinálnia (azt, is amit előtte utált), aggódik értem, lesi a kívánságaimat, óv a széltől is. És most már egy ideje aggódik a szüleiért is. Sok ez egy érző kebelnek!
Így hát már tudom, hogy a laminált parkettán nem kel ki a fűmag…
