Megint eltelt egy jó hét. Nagyon gyorsan telnek a napok újra. Hogy ez jó vagy sem, azt nem tudom. Nekem az a lényeg, hogy visszatért a jókedvem. Tudom, hogy ilyenkor februárban általában depressziósak az emberek, de nekem visszatért a jókedvem. Szerencsére, mert már kezdtem unni önmagam. Úgy látszik néha ki kell akadnia az embernek a munkahelyén, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Ez az állapot nem végleges, ezt a számomra nagyon fájó procedúrát sajnos időnként meg kell ismételnem. Hogy ez kinek jó azt nem tudom, de az ide vezető út engem nagyon megvisel. Ezért is a nagy megkönnyebbülés.
Most úgy érzem eggyel kevesebb terhet cipelek magamon, felül tudok emelkedni kicsinyességeken, nem veszek mindent magamra. Persze nem kell megtalálni akkor sem, ha nekik van gondjuk! Úgy is vannak megoldandó gondjaim. És nem elég, hogy az életemet még ezek az óráról órára változó időjárási frontok is nehezítik. Hiába nem süt a nap, akkor is jobb a kedvem. Sajnos már egy hete rossz az idő: hol hó, hol eső esik. (És mi még nem is panaszkodhatunk!) Mindeközben még a szél is fúj, ami aztán a dolgok csimborasszója. Olyan álmatlanul forgolódok tőle éjszakánként, hogy másnap alig bírok magamhoz térni. Ilyen időben még sétálni sincs kedve az embernek. Tavaszt akarok! Ha egy kicsit is olvad már a hó, megyek ki a kertbe megnézni a virágzó hóvirágokat. Ők már a tavasz közeledtének biztos jelei. A jövő héten pedig már Zsuzsanna nap lesz! Ha nem szólal meg a pacsirta mindegyit elverjük, ez már tuti. (Na ilyen hülyeségekkel vigasztalom magam.!)
Ha időnként belegondolok, arra a következtetésre jutok, hogy örülnöm kéne annak a ténynek is, hogy élek. Nem sokan mondhatják el ezt egy agyvérzés után. És akkor mindig nyavalygok valamiért. Tulajdonképpen azt szeretném, hogy megint minden olyan legyen, mint régen. Nagyon nehéz tudomásul venni, hogy az már sosem lesz. Annak kell örülni, ami van!
Valószínűleg békésebb lennék, ha nem akarnék mindenáron olvasni vagy számítógépezni (az kell a munkámhoz is). A mozgásomon kívül a látásom sínylette meg legjobban a történteket. Sajnos a kettőslátásom nagyon nehezen akar javulni, de sajnos most már tudom, hogy hozzá lehet szokni. Viszont olvasni nem lehet vele. Nagyon sokat jártunk már vele orvoshoz. Van három szemüvegem is, hogy mindig kereshessem valamelyiket. Műkönnyem nappalra, és egy másik éjszakára. Erre azért volt szükség, mert szaruhártya gyulladásom azért lett, mert éjszaka alvás közben is kinyílik a szemem és kiszárad. Ezért aztán örökké fáj, és én állandóan húzkodom rá a szemhéjamat, amitől viszont nem látok. Jó kis ördögi körbe tudom kergetni magam, csak azért, hogy olvashassak. Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha csak bugyutaságokat akarnék nézni a tévében! És akkor a fiamnak sem kellett volna Németországból euroért, aranyárban szemkenőcsöt hozni nekem csak azért, mert nálunk nincs forgalomban. Nem baj ha jó, ha nem „lobbiztak” érte hathatósan, akkor a magyar ember ne akarja használni. Komolyan, a szememre már többet költöttünk az elmúlt időben, mint a gyógytornászra és az egyéb „nélkülözhetetlen” gyógyszerekre. Hát ez az én fehéregerem!
Lehet, hogy a betegségem okozta érzékenységem az oka, hogy az utóbbi időben jobban megvisel az ismerősök halálhíre (sajnos egyre többen vannak), főleg ha fiatalon távoztak…
