Elfáradtam. Nagyon. Nem is igazán tudom, hogy fizikailag vagy idegileg. Mindenesetre úgy érzetem, hogy szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Szerencsén volt, hogy az én szabadságigényem egybeesett a munkahelyemen a lehetőséggel is. Így most már harmadik napja nem járok dolgozni, mert azt hiszem abból volt leginkább elegem.
Nem mondhatom, hogy pihenéssel töltöm a szabadnapjaimat, de ez azért mégis más. Így legalább a páromnak lehetősége volt elintézni olyan dolgait, amit az én fuvarozgatásom miatt eddig nem tudott.
Tegnapelőtt Szeged volt az úti cél. Én csak nehezéknek mentem vele, meg azért, hogy ne kelljen rám felügyelnie senkinek. Ő az üzleti dolgait próbálta rendezni, mert az én közalkalmazotti fizetésemből nehezen tudnák megélni. Nekem két, pontosabban három nagy élményem volt. Láttam egy Szent-Györgyi Albert emlékére rendezett karikatúra kiállítást. Nekem nagyon tetszett, mert amúgy is szeretem a karikatúrát. Ehhez nem elég tudni rajzolni, van benne egyfajta humor is. Ja, és kell egy befogadó néző, aki meg is érti a humort. Ezek után még megnéztük a „szőke” Tiszát is. Én nagyon szeretem a vizet, de ez a zavaros, koszos, sáros folyó nem tudott lázba hozni (elnézést mindenkitől aki másként vélekedik!). Igazság szerint, már Dunaföldvárnál a Duna sem tud lázba hozni, pedig egyébként meg nagyon szívesen bámulom a vizet hosszú időn keresztül. Nagyon megnyugtató.
A harmadik pozitív élményem hazafelé a fagyizás, pontosabban a „fagyihegyek” eltüntetése volt. Késő délután értünk haza, egész nap nem csináltam semmit és mégis elfáradtam. Pedig még csak nagyon meleg sem volt. Egy biztos, este nem kellett könyörögni, hogy menjek már lefeküdni és még altató sem kellett.
A tegnapi nap már csak ráadás volt. Tegnap a balatoni szőlő volt az úti cél, a hátsó ülésen egy szobafeső-mázolóval, akit javítgatni és meszelni vittünk le a préssházhoz. Amíg Ő dolgozott a párom megpermetezte az egész szőlőt. Elege lehetett keményen. Én tudom, hogy ez nagy munka, de nem tudok neki segíteni benne. Nem mindig érzem biztonságosnak a mozgásomat, főleg nem egy olyan egyenetlen területen.
De meg mondom őszintén, szívesebben kötözném, kacsoznám a szőlőt, csak maradt volna ki az életemből az elmúlt két év. Sok mindent szívesen elvégeznék én, de rá kell jönnöm, hogy ez még nem megy. Ezt nem olyan könnyű elfogadni, mint ahogy látszik. Nekem lenne egyszerűbb, ha el tudnám végezni a dolgom, mert akkor nem lennék ráutalva más segítségére. Tudom, hogy van aki szívesen segít, de egy idő után már biztosan teher. Hiába kezdtem el újra rendszeresen tornásni, ezzel csak a stabilitásomat tudom növelni. Ettől még mindig nem javul meg a látásom (ami már csak engem zavar, de nagyon) és nem leszek a régi.
És jajj, itt a nyár! A próbafülkékbe szándékosan tesznek torzító tükröt. Tudom, hogy nem így van, de ott szembesülök vele rendszeresen, hogy mennyi túlsúlyom van. Én szeretnék újra a versenysúlyomnál lenni, de nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. Pedig én próbálok mindent megtenni, de nincs semmi eredmény. Nem magamat akarom mentegetni, de az agy egy területe felel az energiaháztartásért, felhasználásért. Nekem soha senki nem mondta meg, mert nem tudja megmondani, hogy anno az agyam melyik területe sérült.
Ne legyünk elégedetlenek, örüljek, hogy élek…
