Hát ez is megvan! Na, nem tört még ki a „világbéke”, de készülődünk a Karácsonyra. Most már tudom mitől lettek olyan szép laposak az első adag mézes puszedlim (már nincs belőlük mutatóba sem, mert csak „csúnyák, de finomak” voltak). A második adag már előírás szerű lett, de ugyanolyan finom. ( Le teszteltem!)
Azért voltam itthon egy hétig szabadságon, hogy „térdig járjunk” a mézeskalácsba. Azért csak hétvégére időzítettem a sütést, hogy kíméljem a párom idegeit. Karácsonyig még taposhatja az apró gyöngycukorkákat eleget. Hát egy délutánom és egy napom ment rá a mézeskalács sütésre. ( A díszítés még hátra van.)
Na és itt telt be a pohár! Amúgy is eleget pityeregtem egész héten, de mindig a jövő-menő frontokra fogtam. Aztán tegnap este kibuktam. Nekem tavaly agydaganatom volt, és a műtét után kaptam szövődményként egy csúnya agyvérzést. Tehát elvileg a leggyengébb pontom az agyam. Most mégis az a helyzet, hogy fejben mindent szépen, időre eltervezek. Aztán a kivitelezés mégis sokkal tovább tart, mint tervezetem. Tehát sokkal lassúbb lettem. (Az túlélhető ha valaki nem pörög mindig, mint a búgócsiga, de ez azért már sok.) A mézeskalács figurák kiszaggatása amúgy sem egy gyorsan lezavarható munka, de két napig azért nem szokott tartani. Az i-re az tette fel a pontot, amikor tegnap este elkezdtem néhányat kidíszíteni, (hogy holnapra be tudjam csomagolni, hogy elajándékozhassam) és a cukormáz nem oda írt a zacskóból ahova én elképzeltem. Ettől még szépek a sütik, de én egész este vigasztalhatatlan voltam, pedig a párom mindent elkövetett, hogy megvigasztaljon.
Éjszaka azt álmodtam, hogy gyalog és egyedül megyek dolgozni. Na, az még odébb lesz! Miután fejben ugyanúgy megyek, ahogy egyéves koromban megtanultam, ezért még mindig nagyon meglepődök, amikor elkezdek dülöngélni, vagy keresztbe menni. Elvileg tudok menni rendesen, csak gyakorlatilag nem. Nem tudom felfogni (mert nem is akarok belegondolni), hogy miért nem tudok elvégezni olyan dolgokat, amit előző életemben igen. Az zavar leginkább, hogy nem bízhatok meg a látásomban. A kettőslátásom már nem állandó, de ez sokkal zavaróbb, mint amikor mindent duplán láttam. De ennél sokkal jobban zavar, hogy nem tudok nagyságbeli különbséget tenni dolgok között (Nem tudom, hogy melyik banán nagyobb, nekem mind egyforma; a párom pedig mindig kikéri vásárlásnál a véleményemet. Aztán végül rábökök valamelyikre és azt veszi meg.) A szememmel kapcsolatos problémákról nem igazán szoktam beszélni senkinek. Elég baj ez nekem, nehezen is viselem. Ha visszakérdeznek valamit, akkor mindjárt azt hiszem, hogy nem érthető a beszédem.
Aztán van még valami, ami megijeszt engem. Néha, ha nem szólalna meg a fejemben a vészcsengő simán megfognám a forró tepsit. Ilyen előző életemben eszembe sem jutott volna. A felfröccsenő forró étolajat simán letörlöm a kezemről és később sem érzem, hogy fáj az égés helye. Régen fél óráig is tudtam rá folyatni a hideg vizet. Ennek valamilyen szinten örülni kellene, de ez egy fokozott veszélyforrás és most tudatosan kell rá figyelnem. Nincs elég bajom enékül is.
Rövidek a nappalok, hosszúak a sötét órák. Ez mindenkit depreszióssá tehet alapba is. Nekem eddig a „pozitív hozzáállás” volt a jelszavam és a jövőben is próbálom ezt szem előtt tartani, csak most érkeztem el arra a pontra, hogy egy kicsit sajnáljam magam. Majd hosszabbodnak a nappalok és kevesebb ideje lesz az embernek magát sajnálnia.
Most megyek, mert holnap munkanap…
