Tegnap reggel megtörtént velem az a csoda, amire már régóta vártam: ébredés után, hacsak fél órára is nem volt kettős látásom. Ezen annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra még örülni is elfelejtettem. Először meg kellett fejtenem, hogy mi olyan fene furcsa, aztán meg kellett szoknom, hogy minden dolgot csak egy példányban látok. Sajnos nagyon hamar vége lett ennek a látomásnak és kezdődött újra a „régi” kettős látás. Én ennek a kis eredménynek is örültem, mert akkor ez bármikor előfordulhat hosszabb időre is, sőt… Na az lenne az igazi ! Napközben időnként vissza-vissza tért a régi látásom. Olvasáshoz sajnos még mindig az olvasó szemüvegemet kell használnom, de próbálkozom folyamatosan a multifokálisommal is. (Ha egyszer már, tavaly azt kértem szülinapi ajándékként, és ez már nem az első ilyen lencsém volt. És ha egyszer már ilyen nagyon drága volt!) Napközben már régóta csak az állandó szemüvegemet hordom, azt hiszem ki tudom szűrni a kettős látás okozta zavart. Szemüvegre sajnos szükségem van, mert öregszem.
Jól vagyok, jól érzem magam! A mai világban, az én állapotomban már ez is egy nagy szó! Túl vagyok a vasárnapi ebédfőzésen is, és a nők azt tudják, hogy ez nem kis dolog. Tudok örülni annak, ha egy nap nem fáj a fejem. Tudok örülni annak, hogy napról-napra jobban vagyok.
Kiírattam magam 13-ra keresőképesnek, azzal, hogy a jövő héten még szabadságon leszek és majd csak 22-én kezdek dolgozni. A dolgok nem olyan egyszerűek, ahogy én azt képzelem! Június 1-én csak két hónapra kaptam meg a munkaalkalmassági pecsétemet, ami a sérvműtétem miatt már lejárt. Táppénz alatt nem lehet ilyen vizsgálatra az üzemorvoshoz menni, csak munkaviszony illetve szabadság alatt. Két napig dobált az ideg emiatt, mert valami új szabályok léptek életbe. Aztán a végén mindenki (leginkább én) megnyugodott. Holnap délelőtt megyek az üzemorvoshoz, hogy kimondja a verdiktet. Remélem örömet fog nekem okozni. Május végéhez képest szerintem sokat javult a állapotom, sokkal stabilabb vagyok, „megtáltosodtam”. Ha odafigyelek a járásomra szinte dülöngélés nélkül tudok menni, nem látszom örökké részegnek. Már a kertbe is kimehetek egyedül és a járdán is csak kísér a férjem. Egyre többféle munkának merek nekiállni, és mostanában kevésbé vagyok fáradékony. Csak ebben a nagy melegben kinek van kedve tornászni.
Sajnos még mindig elég gyakran érzem a legutóbbi műtét nyomait. A sebész szerint ez még természetes, a szomszédasszony szerint még sokáig fogom is.Már annak is tudok örülni, hogy csak a kerti, hajolgatós, erőkifejtős munkához kell felvennem a haskötőt. Egyszer majd annak is vége lesz, de annak az is feltétele, hogy a férjem ne találkozzon a sebésszel. Már írtam, hogy az Ő aggódását is meg tudom érteni, hisz Ő látott tavaly az Intenzíven, de én már nagyon szeretném újra a régi életemet élni. Ezért is szeretnék annyira visszamenni dolgozni. (Amúgy meg a mai időkben semmit sem lehet előre tudni! Amennyire tiltakoztam annak idején a rokkantosítás ellen, már nem vagyok teljesen elutasító. Persze, lehet, hogy jövőre már nem is lesz meg ez a lehetőségem, mert szerencsére magamat el tudom látni.)
Hát így zajlik a világ egy ilyen szép meleg vasárnap délután. Holnap ilyenkor már sokkal okosabb leszek…
