Már két héttel előtte tudtam, hogy mikor lesz vége a rehabilitációmnak, de tisztességgel végig dolgoztam az utolsó napig a penzumomat. Jó kedvemet csak az mérsékelte, hogy az utolsó hétre kaptunk egy harmadik szobatársat, miután az elődje két napja már hazament. Ezzel nem is lett volna baj, hisz ezeken az osztályokon ez az élet rendje. A mi bajunk csak az volt, hogy a mamika valakinek a valakije volt. Így is viselkedett! Folyamatosan éreztette velünk, hogy Neki előjogai vannak, mert minden évben itt tölt néhány hetet. Az unokája nem is látogatta, csak pár percre, de hát neki sok volt a dolga. A mamika elvárta volna, hogy mi segítsünk neki az öltözködésben, ágyazásban és még sok minden másban is. Amikor első nap valamelyik kérése teljesítése helyett becsengettem a nővért megsértődött. (Örültem, hogy meg tudtam állni a lábamon, nemhogy az ő bugyiját felhúzni !) Mindegy, az eset után a mamika elmondta, hogy neki még ilyen lusta szobatársai nem voltak, eddig még mindenki segített neki csak mi ketten nem. Egyrészt, azt hittem, hogy gyógyulni mentem oda és nem segédápolónőnek, másrészt nekem semmi veszíteni valóm nem volt, hisz az unokája nekem még édes bosszúból sem tudott volna ártani, hisz másik megyéből jöttem. Sajnos az ágyszomszédom előttem egy nappal hazament, így utolsó éjszakára kettesben maradtunk, és engem kellett megkérnie, hogy a leesett dolgát felvegyem.
És végre eljött július 29-e, a várva várt nap. Nagyon hosszú időt töltöttem idekint, de meg volt az eredménye. Délelőtt még tornásztam, a férjem ebéd után jött értem, hogy hazavigyen. Addigra már minden holmimat összepakoltam és elköszöntem azoktól akiktől eddig nem. Két és fél hónap alatt nagyon sok ismerőst lehet szerezni!
Végre bepakoltuk mindent az autóba és elindultuk Székesfehérvár felé, hazamehettem végleg a Rehabról ! Sok mindent megtanultam ott. El tudtam látni saját magam. Már csak a jobb oldalon volt lefagyva az arcom. Segítséggel, de tudtam egyedül menni. Beszéltem. Azt hittem enyém a világ, én most már meggyógyultam és újra a régi vagyok ! Egy frászt !
Itthon derült ki, hogy mennyi mindent nem tudok megcsinálni ! (Nem is várta el tőlem senki!) Eddig egy megszokott napirend szerint éltem, nekem semmiről nem kellett gondoskodnom, elvégeztek helyettem mindent. Itthon először a szőnyeget kellett elvenni az ágy mellől, hogy fel tudjak állni. Nagy nehezen kikönyörögtem, hogy legalább a lakásban ne álljon mellettem mindig valaki. Erre két nap múlva estem akkorát, mint egy ólajtó. Felrepedt a szemöldököm, de nem is ez volt a nagy baj, hanem, hogy a mai napig nem emlékszem rá, hogyan estem el. Ez volt az egyetlen igazi nagy esésem itthon és nagyon megijedtem. Ép orvoshoz és a munkahelyemre indultunk, tehát nagyon jól néztem ki.
Nagyon jó volt itthon lenni, de ezzel nagyon nagy terhet raktam a családomra! Én huszonnégy órás felügyeletet igényeltem, míg amíg kórházban voltam csak meg kellett látogatni. A fiaim ezután is minden hétvégét itthon töltöttek, sőt a nagyobbik mihelyt tudott eljött szabadságra. Hétközben pedig azóta is a párom az aki figyel rám, pátyolgat. Ezért szoktam én mindig azt mondani, hogy nélkülük én soha nem tartanék itt.
Amikor hazajöttem még mindig nem akartam tudomásul venni, hogy beteg vagyok. Mindig terveztem a munkába állást. Azóta eltelt hét hónap és még mindig itthon vagyok táppénzen. Még van két hónapom, hogy összeszedjem magam. Aki csak telefonon beszél velem, annak nem tűnik fel, hogy történt velem valami, legfeljebb kicsit mélyebb a hangom. A változásokat én érzem belül. És sokkal lassabb lettem, ez tűnhet megfontoltságnak is.
A következő blogjaim már itthonról fognak szólni. Lehet, hogy lesz bennük időrendi kavarodás, de nagyon sok minden történt az elmúlt hónapokban. Valószínleg még sokszor fogok hivatkozni a Rehab.ra, hisz ott is nagyon sok minden történt.
Most megyek, mert lassan jön a gyógytornász, és utána irány a kert. Hisz tavasz van…
