Tegnap megint megszívatott a blog.hu, és elveszett az írásom, mert sem menteni, sem publikálni nem volt hajlandó. Ezek után már megfogadtam informatikus kisfiam segítségét és tegnap óta Word-ben írom élményeimet és innen másolom át. Így legalább nem kell kétszer írnom.
Ma délben a belvárosban voltunk sétálni. Több, mint egy óra hosszat tartott az egész, el is fáradtam tisztességesen. Ez mégis csak szórakoztatóbb, mint a környék unos-untalanig ismert ingerszegény környezetében gyakorolni a járást. Persze arra is szükség van. Előbb-utóbb újra megtanulok járni.
Tegnap akartam még egy emberről írni a Rehab-ről, de a sok kudarc elvette a kedvemet. Mint, annyi mindenki másra, Őrá is a tornateremben figyeltem fel először. Ő már itt lakott, amikor én kiköltöztem. Csak azokat a gyakorlatokat végezte el és azokkal a kütyükkel volt hajlandó dolgozni, ami neki tetszett. Ha megunta a testmozgást se szó, se beszéd fogta magát és felment a szobájába. Könnyen megtehette, mert kristálytisztán tudott járni és beszélni. Nem egyszer előfordult, hogy megunta magát fönt és újra megjelent a tornateremben. Először ez a furcsasága tűnt fel, hisz ezt senki más nem engedte meg magának, és nem is szólt neki senki. Aztán jött a következő furcsa dolga. Étkezésekkor a tolókocsis betegeket egy asztalhoz tolták, mert vagy pépeset ettek, vagy etetni kellett őket, vagy valami más oka volt. Az én kedves betegtársam másik asztalnál evett, hisz Ő tudott járni. Nem is ebben állt a furcsasága, hanem amikor végzett az evéssel, se szó se beszéd, fogott egy tolókocsis beteget (számára mindegy volt, hogy kit) és betolta a neki legszimpatikusabb kórterembe (nem volt szükségszerű, hogy ott legyen az ágya). Amikor megkérdeztem, hogy mindezt miért teheti meg az volt a válasz, hogy most már legalább nem agresszív. Kiderült, hogy amikor a balesete után idekerült nem ismert se Istent, se Embert. Akkor alakult ki ez a szokás, hogy mindent ráhagynak.
Ő róla sem tudom, hogy alakult az élete, ahogy a többiekről sem tudok semmit.
Ha két és fél hónapot töltesz egy Osztályon nagyon sok embert megismersz, Orvost, ápolót, konduktort, segítőt, beteget. Csak sajnos ezek azok az ismeretségek, amiket szívesen kihagynál az életedből, de az itteni élmények azok amik segítenek másként látni neked a világot.
Hogy elkezdett javulni az állapotom az az étkezéseimen is meglátszott. De ami nekem sokat számított az is, hogy egyre merészebben tudtam menni a járókeretemmel, így a párom látogatásait már nem kellett a kórteremben tölteni, hanem le mehettünk az épület elé, vagy leülhettünk lent a jó hűvös aulában. Mindjárt nem volt olyan kórházi hangulatom…
