Tegnap volt február 26.-a. Tegnap akartam írni, de a technikaördöge közbeszólt, sem menteni, sem publikálni nem volt hajlandó.Így el is veszett tegnapról minden, ma kezdhetem előről.Csak nemrég jöttem haza a sétából, így csak most tudtam leülni a gép elé.

A február 26. azért fontos dátum az éltemben, mert aznap délután voltam MR-en.

Ekkor hallottam ezt a szót először, hogy Ependymoma. Ez volt az agydaganatom diagnózisa. Akkor nem igazán érdekelt, hogy ez majdnem mindig jóindulatú, nagyon rossz helyen volt. A leletezőben a Doktornő még csak daganatról beszélt. Kint a váróban állt össze a kép és onnatól kezdve dobolt a fejemben: „Neked agydaganatod van!”. Nesze neked Latinovits, nesze neked Karinthy. Ha valaki azt hiszi, hogy bevonzottam a bajt, téved. Én az életben nem akartam beteg lenni, nem is az a fajta vagyok.

Ha valaki volt már komolyan beteg az tudja miről beszélek, aki  olyan szerencsés, hogy mindez elkerülte, annak nem is tudom elmagyarázni, hogy azon a hétvégén átértékeltem az életemet, vannak dolgok, amik azóta sem fontosak. A férjem sem értette, csak amikor az agyvérzésem utáni első látogatás után hazajött. Neki jót is tett, hogy másképp látja a világot, valószínűleg nekem is.

Amíg egészséges vagy meg sem fordul a fejedben, hogy milyen szerencsés vagy. Tudunk nyafogni holmi torok-, vagy hátfájás miatt. Pedig a nagy bajok nem itt kezdődnek !

Annak idején, novemberben azért kezdtem el íni ezt a blogot, mert rémálaim voltak, amik megszűntek. Most megint napok óta rosszul alszom, félek este elaludni, pedig tudom, hogy vannak mellettem, vigyáznak rám. Már rájöttem, hogy ez az évforduló miatt van így és még egy ideig így is lesz. Eddig soha nem feledkeztem meg a fiaim születésnapjáról, mert minden évben aznap olyan hasi görcseim voltak rendszeresen hogy csak na. Majd ezentúl a saját bajomra emlékszem.

Na, ennyit a nyavalygásról, folytassuk a kisbéri sztorizást.

Kb. egy hónapja lehettem kint, amikor egy hétfő reggel megvárt a lift. Az én közlekedésem nem volt egyszerű. Először ki kellett venni a  kocsiból a járókeretet, aztán kiszálltam és elkezdtem totyogni a segédeszközömmel. Mivel mindkét kezemre szükségem volt a csomagomat és a virágcsokrot mindig a férjemnek kellett kivennie a csomagtartóból és utánam hozni. Már a parkolóban feltűnt az a régies, kopottas, itt-ott töredezett, de valamikor nagyon elegáns autó, ami a rokkant parkolóban állt.    Szóval megvárt bennünket a lift. Állt benne egy zömök úr sábesben, nem a Rehabra jött, hanem feljebb ahol a kórházvezetés székelt és valami elegáns kis ajándéknak tűnő valami volt a kezében. Később megtudtam, hogy Ő az osztály könyvtárosa minden hétköznap délután. Valamikor az osztály lakója volt, valamennyire sikerült is helyreállítani, de egész életében bottal kényszerült járni. Soha sem kerültem, vele közeli kapcsolatba, de nagyon okos ember hírében állt. Nem tudom, hogy könyvet is kölcsönöztek-e tőle, de azt tudom, hogy sokan várták a délutáni megjelenését és jókat beszélgettek vele. Még jóízű hitvitákat is folytattak. Ja, és az övé volt a régies autó is.

Mos megyek, mert fel akarom hívni a nagyfiamat névnapja alkalmából. Ha minden jól megy, holnap megint jelentkezem…