Nemrég jöttünk meg a sétából.Ma Zsuzsanna napja van ! Nem tudom megszólalt-e a pacsirta, és erre Zsuzsanna barátnőm se tudta a választ, de most már biztosan tavasz lesz előbb-utóbb, mert lassan vége lesz februárnak is.Tegnapelőtt azért mentünk el sétálni, mert a Kertalja utcában évek óta virágzik a ház előtt a Téltemető. Miért lenne ez az idén más ! A férjem szerint úgy örültem ennek a kis sárga virágnak, mint egy gyerek. Már eljött annak is az ideje, hogy minden nap körbesétáljak a kertben megnézni mekkorát nőttek a kibujó tavaszi hagymások. Most már eshet a hó, jöhetnek a mínuszok, a tavasz akkor is itt a kertek alatt! Csak az én kettős látásom nem akar javulni !
A Rehabon volt néhány ember akire felnéztem a tornateremben. Érdekes módon ők mind férfiak voltak. Amikor kiköltöztem már ott volt Sándor, akit én következetesen Miklósnak hívtam. Szerencsére hallgatott rá. Neki évekkel ezelőtt volt a balesete, akkor is volt itt, most csak visszajött egy is kondició javításra.Ő már hajnalban ment a kávéautomatához, aztán később a fizikora. Vele nyitották és vele zárták a tornatermet. Rengeteget dolgozott és soha nem volt egy panasz szava sem, pedig a sarokemelője időnként feltörte a lábát. Fő célja az volt, hogy bot nélkül tudjon járni. A tornateremből ment haza és nagy űrt hagyott maga után.
Szerencsére néhány nap múlva megjelent egy újabb Sándor. Neki is évekkel ezelőtt volt a balesete, de akkor nem jutott rehabilitációra. Otthon magától tanult meg újra mozogni. Már csak a bal karját nem tudta rendesen mozgatni, ezért jött most be. A jobb karját felkötette egy hálóval, hogy ne használja. Az elején kölcsönösen irigyeltük egymást. Ő engem azért, mert mozogtak a kezeim. Én Őt azért, mert minden meg tudott csinálni és nagy volt benne a kitartás. Aztán később kiderült, hogy neki a rövidtávú memóriájával van baj. Másnapra mindig elfelejtette a gyógytornász keresztnevét. Nagyon megnyugtató volt számomra, hogy Ő ott volt.
Volt még egy idősebb férfi, akinek előtte néhány héttel amputálták az egyik lábát. Azért hozták ide, hogy a gyógytornász lábra állítsa. Nagyon hamar kapott művégtagot. Ő is azok közé tartozott akik nagyon sokat dolgoztak a tornateremben és látszott, hogy tudják miért dolgoznak. Hamar megtanult járni két mankóval, aztán egy hétvége után nem jött vissza. Ez itt minden embernek szíve-joga, hisz ez nem börtön, nem kórház, és nem erőszak a disznótor. A gyógytornász csak azt sajnálta, hogy ha még egy hétig marad, megtanítják egy mankóval járni és akkor szabad az egyik keze. Nekem ez azért volt csoda, mert emlékeztem rá, hogy gyerekkoromban ha valakinek amputálták a lábát az élete végéig tolókocsis maradt. Most pedig már azt is meg tudják tanítani járni, akinek mindkét lábát amputálák.
Nagyhangú barátom, aki önként jött vissza néhány nap múlva, szintén nagyon sokat dolgozott a tornateremben. Neki előbb el kellett fogadnia ezt az állapotot, amit az élet kirótt rá. Irigyeltem, mert velem ellentétben Ő hitt mindenféle csodakütyüben is. Neki az volt a fő célja, hogy kikerüljön a tolókocsiból, tudjon járni, lépcsőzni, mert csak így tud hazamenni (a hétvégi hazamenetelhez nem jár a betegszállító). Őt is nagyon sajnáltam, amikor egy hétvégi eltáv. után nem jött vissza.
Persze nem mindenki dolgozott ilyen szorgalmasan a felgyógyulásán. Legközelebb róluk írok...
