Muszáj blogot írni, mert különben nyugatlan éjszaka után megint nyugtalan éjszaka jön.
Tegnap már megírtam ezt a blogot, de a technika ördöge miatt elveszett az egész. Most kezdhetem előről.
Legnagyobb meglepetésem a Rehabon az volt, hogy szerdán délután mentem ki és már pénteken ebéd után jöhettem haza. Csak hétfőn reggel kellett visszamennem. Jó másfél hónap kórházi bentfekvés után ez maga a felüdülés volt.
Az első alkalmak után a gyógytornász sem tudta eldönteni, hogy milyen segédeszközzel próbáljak közlekedni. A tolókocsi gyors és egyszerű volt. A járókerettel nagyon lassan haladtam előre (a gyógytornász végleges hazajövetelem előtt azt mondta, hogy nem volt elég széles nekem a kórházi folyosó ahhoz,hogy előre haladjak). Az Osztályos Orvos pedig közölte, hogy szerinte "a tolókocsi ellustítja a lábat", tehát maradt a járókeret. A tolószéket el is vitték az ágyam mellől, mielőtt valaki kísértésbe esik.
Pénteken, amíg rám várt a párom, vásárolt egy összecsukható járókeretet. Ezt könnyű volt berakni az autó csomagtartójába, az enyém volt és haza is vihettem nyugodtan. Két és fél napig voltam otthon, végig szakadt az eső és tombolt a szél (15 éves fákat döntött meg a kerben), így legalább nyugodtan feküdtem a hálószobában az ágyban. Mindig azt hittem, hogy csak a régo környezetbe kell kerülnöm és minden a régi lesz. Egy frászt! Itthon sem tudtam egyedül felkelni az ágyból vagy kimenni a fürdőszobába. Huszonnégy órás felügyeletet igényeltem.Nem hoszem, hogy a férjem sokat aludt ezen a hétvégén és mennyivel könnyebb lett volna neki, ha otthagy a Rehabon. Akkor csak ki kellett volna jönnie meglátogatni. Nem írtam volna neki bevásárlólistát, nem ugráltattam volna végig (tényleg nem szándékos volt).
Miután én semmire sem voltam jó, a két fiam megegyezett, hogy a hétvége melyik napján ki főz és ki lesz a kukta. Az első kaja a csilisbab volt, mert az egytálétel és szerintem elég nehéz elszúrni.Kisfiam volt a szakács, a nagy a kukta. Párom időként megjelent a hálószobaajtóban, hogy a hogylétem felől érdeklődjön és megkérdezze, mi a teendő a konyhában. Kisfiam azért nem hagyta magát teljesen befolyásolni. Került a csilisbabba szerecsendió,fahéj és még ki tudja milyen fűszer, amit a konyhába talált.Ez volt az Ő "forradalmi újítása". Hogy ennek ellenére mégis nagyon finom lett az ebéd az csak annak köszönhető, hogy mindenből keveset használt csak. Mindenesetre egy hét múlva, amikor székely káposztát főzött (és már a neten is utánnanézett) közöltem vele, hogy nem kell bele sem vanília, sem kakaó. (Ez, illetve a humorom nagyon tetszett minhármuknak, de szerintem egy ilyen betegség csak humorral élhető túl.)
Másnap a nagyfiam főzött egy háromfogásos finom ebédet. Mindketten megtanultak főzni a betegségem alatt, bár előtte főleg a nagyobbik nem mutatott sok érdeklődést. Mostanra kiderült, hogy meg van az a képessége, hogy egy recept elovasása után el tudja képzelni a kész ételt, ezért nagyon finom édességet is tud készíteni.
Volt ennek a hétvégének még egy nagy eseménye. A sokféle szívószál közül megtaláltam azt az egyfajtát, amivel először körülményesen, később egyre könnyebben tudtam inni. Ez nagyon-nagy előrelépés volt. Végre elhagyhatam a farkasfecskendőt!
Férjem nagyon hamar megtanulta kezelni a mosógépet. A két fiú pedig már előző életemben is ügyesen tudot vasalni. Tehát Ők hárman már minden munkát el tudtak végezni. Hétfőn reggel felébresztett, megmosdatott felöltöztetett a férjem és elém tette a regelit. Innentől kezdve csak arra kellett várnom, hogy Ő is elkészüljön és kiálljon a garázsból. Arra, hogy nekem segítsen bekászálódnom az autóba a térkő volt a legjobb hely. Volt valami, ami teljesen megváltozott: előző életemben én két kilométer után már ettem, itam, újságot olvastam. Ez most megszűnt, talán mert egyiket sem tudtam csinálni, de nem is hiányzott. Békésen nézegettem a tájat, most már vakon is el tudnék menni oda, annyiszor tettük meg az utat. És majdnem mindig esett sz eső. Időnént agyon sajnáltam a férjemet, hogy ezt a nem túl jó misőségű utat neki naponta kétszer meg kell tenie miattam.
Kint mindig segített átöltöznöm, anékül sohasem hagyott ott. Haza is, vissza is minden alkalommal civilben utaztam, ehhez mindketten ragaszkodtunk. Nekem ez jelentette a való világot.
Miuán hétfőn reggel kihozott a párom, nem várhattam el tőle, hogy még délután is meglátogasson. Ezért találták ki azt, hogy ilyenkor munka után jöjjön ki hozzám a kisfiam. Ennek én nagyon örültem, csak erre mindig készülni kellett, mert a különben állandóan fogyókúrázó kisfiam ilyenkor olyan lett, mint Gombóc Artúr, vagy mint egy porszívó, ami kaját látott azt mind betömte. Imádom, a mai napig ilyen! Miután elég csapadékos volt a nyár eleje, időnként nem tudtam, hogy a huszonnyolc éves fiamért vagy a huszonnégy éves autójáért aggódjak jobban. Mindenki átvészelt mindent.
Tudom, hogy sok gonddal járt az én hétvégi otthonlétem, de azt hiszem a két fiam és a párom is nagyon örült, hogy azok után amin átmentem, mégha ideiglenesen is, de otthon lát. Én pedig örültem az életnek.Tudom, és már nagyon sokszor elmondtam az Ő szeretetük, gondoskodásuk nélkül most nem tartanék itt, és nem írnék blogot. Az Amrikai úti (OITI) Intenzív Osztályon volt egy pont nem sokkal Fehérvárra kerülésem előtt, amikor feladtam.Kértem valamit a fiaim számára, amit nem adtak meg (kiderült, csak álom volt), ezért úgy döntöttem én pedig nem fogok meggyógyulni. Aztán egy éjszaka rájötem, hogy ez a három férfi akaratlanul is sokat megtapasztalt mellettem és végig velem voltak. Már csak ezért is megérdemlik, hogy felgyógyuljak ! És ez így is lesz ha a fene fenét eszik is...
