Tegnap eljutottam oda, hogy kiírtam nagy fájdalmamat.
Az elején azt hittem, hogy emlékek nélkül múlt el az intenzív, de két-három hét után már előjöttek az emlékek. Azóta pedig már sok víz lefolyt a Dunán.
Ezen az osztályon nagy csend uralkodik általában, csak a gépek pittyegése hallatszik, hisz itt csak megfigyelésre van a betegek zöme műtét után és az is alszik. Ezért ha elég sok időt eltöltesz itt, akkor lassan, de biztosan megtudod, hogy ki kivel él némi nemi életet, kinek mennyi a fizetése, kinek milyen a beosztása. Ezt nem rosszindulatból mondom, mindenkinek beszélgetnie kell valakivel, hisz az ember társas lény. Lehet, hogy mi is ilyenekről beszélgetünk a munkahelyünkön, csak az nem tűnik föl nekünk. Amúgy teljesen másként néz ki az egészségügy, ha betegként fekszel az ágyban, mintha a másik oldalon állsz. Ilyen szempontból is nagyon sokat tanultam.
Itt nagyon kevés az állandó alkalmazott, az ápolók zöme más kórházakban dolgozik, és ide a szabadnapján vagy a szabadsága idején jön külön fizetésért.
Különben a nekem problémás ápolónő elment szabadságra és a hátralévő időben nem találkoztunk, hála Istennek. Amúgy itt is működött a "holló a hollónak..." elmélet, mert a kolléganői már láttak, hogy baj van, csak senki sem akart szólni, mert senki sem akart rossz fiú lenni. Amúgy meg általában senki sem hisz egy kótyagos betegnek. Csak nekem volt időm kialudni magamat.
Egy betegápolóval volt még némi afférom, aki a reggeli műszakváltás után azzal jött oda hozzám, hogy megbeszélték a kollégáival, milyen jó nekünk, csak fekszünk az ágyon, és ők mindent magcsinálnak helyettünk, körülöttünk. Ekkor is fogtam a füzetemet és leírtam, hog y milyen könnyú ide bekerülni és milyen nehéz innen kijutni. Fogta a füzetemet és kétszer elolvasta amit írtam, mert biztos megint olyan csúnyán írtam. aztán vissazjött hozzám és azt mondta igazam van. Aznap megkülönböztetett figyelmet kaptam tőle. Rá nem is haragudtam.
Nagyon féltem az éjszakáktől, pontosabban halálfélelmem volt. Féltem, hogy valamit csinálnak velem az ápolók éjszaka, és ezért most elnézést kérek tőlük.
Féltem, hogy nem ébredek föl reggel, és mint későb kiderült erre meg is volt minden sanszom. Családtagjaim nagyon sokáig úgy jöttek el tőlem este, hogy nem tudták másnap találkozunk-e még élve. Én pedig nagyon nem akartam meghalni, hiszen még nagyon "fiatal" vagyok a halálhoz, még nagyon sok dolgom van az életben...
