Mindig elfelejtem, hogy mi minden történt velem az Intenzíven, aztán találkozunk valakivel, mesélek neki, (na, beszélni aztán tudok!). Ilyenkor mindig kiderül, hogy nagyon sok mindenre emlékezem, és nagyon sok minden történt.
Már említettem, hogy a kisebbik fiam (29 év) akkor döntött úgy, hogy élni fogok, amikor megszorítottam a kezét. Innentől kezdve kézszorításokkal kommunikáltuk, amíg ki nem derül, hogy tudok írni.
Akkor pedig az Apjuk döntött úgy, hogy megmaradok, miután késve jött be a látogatásra, mert a Professzort várta a folyosón. Ekkor írtam le a nagyfiamnak, hogy döntse el az Apja, hogy kihez jött látogatóba, hozzám vagy a professzorhoz ! A nyomaték kedvéért leírtam egy nyomdafestéket nem tűrő kifejezést egymás után háromszor.Fiam persze megmutatta Apjának, aki azt mondta neki: Most már biztosan megmarad Anyád.
Lassan, de biztosan javult az állapotom. családom sokkal jobban aggódott értem, mint azt bármikor is el tudtam volna képzelni.
Ők az ottani életből csak azt látták, ami a látogatás alatt történt, de erről sem akarnak nekem beszéli, csak hosszas unszolásra.
Már hónapok óta itthon vagyok, és csak véletlen elszólásokból tudom meg, hogy a férjemet felkészítették arra, hogy mire számíthat velem kapcsoltban. Mindezeket csak nekem felejtették el elmondani.
Az én véleményem szerint, ha beteg vagy és nem kicsit, akkor orvos és hozzátartozó úgy beszél a fejed fölött rólad, mintha ott sem lennél. Pedig én az ébresztés után tudatomnál voltam, csak többet aludtam az átlagnál és kicsit szita lett az új emlékezetem. És ne felejtsük el, 35 év egészségügyben eltöltött év állt mögöttem. Remélem még lesz folytatás...
