Azt hiszem még sokáig elszámolgatok, hisz olyan sűrű az új életem.
Már írtam arról, hogy az egész intenzíves életem egy nagy álom volt. Az idő elteltével egyre inkább jönnek vissza az emlékek, bár a fiúk szerint ez csak töredék abból ami ott történt velem és leginkább abból amit ők átéltek mellettem.
Álmaim vagy rémálmaim egy részében fehérvári ismerősök voltak mellettem ápolónőként vagy takarítószemélyzetként. Ami már csak azért is nonszensz,mert ez egy intenzív osztály volt. Két ápolónőt jegyzetem meg az első időben, azóta mindkettőjüknek elmondtam, hogy csak azért, mert hasonlítottak 1-1 ismerősömre, illetve, mert sokáig azt hittem, hogy Ők is azok. Most már tudom, hogy sok ilyen tévesztésem volt, de akkor ezek teljesen valószerűnek tüntek. Volt egy agyműtétem és egy agyvérzésem, némán feküdtem az ágyamon nem igazán jó életkilátásokkal, nem igazán várták el tőlem, hogy minden megnyilvánulásom reális legyen. Családom tagjai akkor még annak is örültek volna, ha beszélni tudok, de legalább valami biztatót mondanak nekik ebbe az irányba. Én ott és akkor nem igazán fogtam fel ezt ilyen tragikusan, örültem, hogy írásban tudtam velük kommunikálni. Az osztály személyzetét pedig ők ismerik jobban.
Arra határozottan emlékszem, hogy egy nap azzal az írással fogadtam a férjemet, hogy meghalt az engem operáló professzor. Természetesen az ápolónő ezt cáfolta. Pedig én álmomban egy egész éjszaka virrasztottam mellette egy föld alatti templomban.
Nem igazán gyakorolom a vallásomat, de amikor kiderült, hogy műtétre megyek és amikor végre hazakerültem nagyon sokan mondták és írták, hogy imádkoztak értem. Azt hioszem nagyon-nagy szükségem volt rá ahhoz, hogy mindezt le tudjam írni.
Emlékszem osztályos orvosokra, vizitekre és néhány ápolónőre akikről majd később írok.
És van még egy dolog, amire nagyon emlékszem: sokáig az volt a rögeszmém, hogy bezártak egy zárt osztályra, és innen csak akkor kerülhetek ki, ha bebizonyítom, hogy nem vagyok bolond.
Hogy ez mennyire így volt, arra bizonyíték, hogy nemrég véletlenül a kezembe került egy Pesten használt spirálfüzet, amiben szintén leírtam, hogy ki szeretnék kerülni a zárt osztályról. (Két órát bőgtem a füzet fölött, mintha itt lenne a világ vége.)
Amúgy, minden látogatás végén azt írtam a füzetbe, hogy haza akarok menni. A férjem elmesélése szerint egyszer egy fiú ápoló erre azt mondta nekem, hogy semmi akadálya, nyitva az ajtó (kár, hogy sem menni, sem beszélni nem tudtam).
Amennyire visszaemlékszem mindig féltem az éjszakától, mert azt hittem akkor történni fog velem valami, esetleg meghalok. Szóval voltak agyrémeim tisztességesen, bár próbáltam nem beszélni róla, hisz ez a három férfi így is sokkal több rosszat kapott hirtelen, mint amennyit egész életükben megérdemeltek volna. Ezt a mai napig sajnálom és azt, hogy még most sem vagyok a régi.
Abbahagyom mára, mert már sok betűt kihagyok és gyakran írok e-t az a helyett. Ezek a fáradtság első jelei...
