Ma megint elég nehéz, zűrös és hosszú napom volt. Nagyon fáradt vagyok, de tartozom magamnak a napi blog írással, amíg utol nem érem magam.
Ott hagytam abba tegnap , hogy eljött az este, én, mit a jó kislány el is aludtam. Nagy szerencse, hogy ha az embernek ébren alvó ágyszomszédai vannak, aki észreveszi ha hánysz, vérzik az orrod és elvesztetted az eszméletedet. Tulajdonképpen a klinikai halál állapotában kerültem vissza egy agyvérzéssel az Intenzív Osztályra. Az első CT felvételem éjfél után készült, ezen, gondolom arra voltak kíváncsiak mekkora területet érintett az agyvérzés. Sajnos a mozgáskoordinatiós központ öntötte el a vér, így megszenvedtem eléggé a dolgokat.
El tudom képzelni szegény fiamat, aki pénteken ebédszünetben bejött meglátogatni és üresen találta a szobában az ágyamat.Senki nem mondott neki semmit, csak annyit,hogy menjen a nővérpulthoz."Ja, az anyukád agyvérzést kapott, túl van egy életmentő műtéten, megtalálod az Intenzíven." Nem lettem volna helyében. Hát még amikor meglátott az ágyban, mindenféle csövek lógtak ki belőlem. És most nem a műtéti altatástól voltam kába, hanem altattak, mélyaltatásban még napokig, és csak fokozatosan, lassanként ébresztgettek, figyelve hogyan reagálok.
Az engem már másodszor operáló orvos mondta a fiamnak, hogy a műtőben töltött idő nagy része arra ment el, hogy az össze-vissza kalimpáló szívemnek megtalálják a ritmusát. Öt éve voltam először kardiológusnál, mert 100-120 között volt rendszeresen a pulzusom. A szívem, teljesen rendben van csak kicsit sokat dolgozik (Úgy életem én, mint egy százhúszat verő szív - Váczi Mihály, ha ez mond még valakinek valamit). Kaptam gyógyszert, biztosan használt volna, ha szedem is. A műtét előtt két héttel megint készült egy szív-ultrahang, ami szerint szívem a legteljesebb rendben.
A 48 órán belüli két műtéti altatás persze tuti, hogy nem tett jót neki.
Apját már a fiam hívta fel, és a másik fiamat is Ő értesítette. Apjuk már épp az M7-esre fordult rá amikor megint felhívta a fiam azzal, hogy azt mondta a Professzor, hogy vannak biztató jelek. Talán ekkor döbbent rá először, hogy nagy baj is lehet. Délutáni látogatáskor már ott voltak nálam.
Nem tudom minek kellet volna velem történnie, talán ténylegesen meghalnom ahhoz, hogy a kórház értesítse a páromat az állapotomról. Ezt a mai napig nem értem.
Ja, az agyvérzésemre azt mondák, hogy ez műtéti szövődmény, 1-2 % rá az esély, és nagy valószínűséggel ez mindig egészségügyiseket érint.
Hát így kezdődött új életem és nagyon szívesen lemondtam volna róla...
