Közben rájöttem,hogy ez még a régi életem egy kicsit.
M7-es reggel. Vannak páran. Kórház, felvételi iroda, osztály. Már van karszalagod és ágyad. Hazaküldöd a férjedet és várod, hogy elteljen a nap.
Tudod, hogy este meglátogat a nagyfiad, mert otthon hagytad a röntgenleletedet és utánad hozza, mert úgy is jön vissza otthonról a városba. Az a szerencse, hogy nem lakik túl messze a kórháztól.
Délután bejön meglátogatni egy volt középiskolai osztálytársnőm, barátnőm a férjével. Nagyon örülök nekik. Akkor még nem gondoltam milyen fontos szerepük lesz a következő egy hónapban az életemben.
Van időd beszélgetni a többi beteggel. Meglep, hogy milyen sok ember jött át Erdélyből, főleg homloklebeny daganattal műtétre.(Nekik nem kell megbontani a koponyacsontjukat.)
Kihirdetik a másnapi műtéti tervet. Az megnyugtató, hogy az én műtétem lesz az első, a többi esetleges.
Furcsa, milyen közlékenyek az emberek egy kórházban. Olyan történeteket hallasz, amit máskor soha.
Este 10 után sikerült bejutnom az Intenzív Osztályra. Itt az a divat, hogy műtét után kb.24 óra hosszat az Intenzíven van megfigyelés alatt a beteg. Van egy ismerősöm akit ma reggel operáltak, még tegnap telefonon megígértem Neki, hogy ma meglátogatom.Már csak a beöltözés után jut eszembe, hogy holnap délután már én is itt fekszem, hisz holnap március 31-én lesz a nagy nap.
Még egy telefon a nagyfiadnak, hogy reggel ne jöjjön be, mert addigra Te már úgyis a műtőben leszel, vaegy nagyon kába leszel.
Gyors zuhanyzás és megpróbálsz aludni, mert holnap embert próbáló nap lesz, de nagyon félsz az éjszakától...
