Elmúltam két éves és azt hiszem enyém a világ! Hát, keserű tapasztalatok érnek mostanában. Volt ugye az az ominózus wc-ölelgetős éjszakám a múlt héten. Aztán tegnap sikerült ráfejelnem a kertben. Tavaly ilyenkor még be sem mertem volna lépni a virágágyásokba, na ehhez képest most már sokkal stabilabb vagyok. De tegnap azt hiszem túlzásba vittem. Most már tudom, hogy épeszű ember sem lép rá a terméskőből rakott ágyásszegélyre. De én igen. Estem is akkorát, mint az ólajtó. Hasra. Meg is ijedtem rendesen. Meg meg is ütöttem magam. Még jó, hogy a metszőolló tud repülni. Csak szegény tulipánokat sajnálom, még ma is láttam a tegnapi esés nyomait.
De a tegnapi esés valahogy benne volt a levegőben. Egész nap labillisnek éreztem az állapotomat. Majdnem mellé ültem a széknek délelőtt, egész nap úgy mászkáltam, mint aki be van rúgva. Vagy legalább is én úgy éreztem, hogy elég ingatag vagyok. De az ember be akarja bizonyítani magának is, másoknak is, hogy képes megoldani feladatokat. Aztán jön a pofára esés és a belátás. Ma már sokkal óvatosabban mozgok, igyekszem elkerülni a csapdákat. Csak az ilyen óvatosságok nálam csak napokig szoktak tartani, aztán megy minden a maga útján. Tudomásul kéne vennem, hogy a kritikák nem bántani akarnak, csak segíteni. De én sikerélményre vágyom! Nagyon nehéz azt megemészteni, hogy egyik napról a másikra romba dől az eddigi életed. Most megint a nagy önsajnálkozós ciklusomat élem. Ez teljesen váratlanul tör rám, de szerintem szükség van rá, mert végül is nem a kislábujjam törött el két éve.
Az egész világban most csak az a szép, hogy szeretnek és kitört a tavasz. Ezerrel virágzik minden. És most még az sem tud érdekelni, hogy a múlt héten mi minden fagyott meg, azon a veszett reggelen. Egy biztos, diót nem kell szüretelni az idén. De énekelnek a rigók. Gyönyörű a kert. A többi pedig le van ötért.
Az a lényeg, hogy élünk...
