Már egy hete készülök írni, de ezer a munka. A legutóbbi alkalommal dohogtam azon, hogy nem kellene 51 évesen meghalni. De az élet hajlamos felülírni önmagát! Egy ismerősöm felesége a tavasszal halt meg HARMINCÖT évesen mellrákban! Ez szerintem nagy kitolás az élettől. Soha nem fogja látni a lányát felnőni, nem fog mellette állni az esküvőjén, nem tudja vigasztalni ha szerelmi bánata lesz. Férje majd biztosan talál majd másik nőt, de az már nem „Anya” lesz. Na, az ilyen dolgoktól nem nagyon lehet feldobódni!
Még a múlt héten megkaptam a levelemet az ANTSZ-től, hogy a budapesti OMFI-t jelölte ki, hogy elbírálják munkaképes vagyok-e. Tök jó, hogy már több, mint három hete csak azért vagyok táppénzen, mert eddig még senki nem írta alá az Egészségügyi Könyvemet. Ma délelőtt már nem bírtam cérnával és felhívtam az OMFI-t, ahol legalább kedvesek voltak velem. Állítólag tegnap postázták a levelet, szeptember 20-án, jövő kedden kell felmennünk, akkor legalább már tudunk valami biztosat. Az elmúlt hetekben ez a bizonytalanság a legnehezebb. Még mindig azt mondom, hogy rajtam kívül nem sokan szeretnének dolgozni ebben az országban! Én viszont nagyon!
Most eléggé fel vagyok dobva, mert családom férfitagjai úgy döntöttek, hogy ennyi balszerencse után megérdemlek egy kis pihenést. Na, ezzel a céllal elmentünk egy hosszú hétvégére a horvát tengerhez. Rövid volt az egész, mert csak három éjszaka, de ez idő alatt mind a négyen együtt voltunk. (Ez két harminc év körüli fiúval már nagy dolog!) Tegnap este jöttünk haza barnán, fáradtan, de legalább jól éreztük magunkat (és az autó is bírta az utat). Van egy félsziget Dalmáciában, ahol már évekkel ezelőtt is voltunk. Olyan kevés az állandó lakos, hogy nincs közvilágítás. De ennek örömére nincs diszkó, és nincs szálloda, csak csend, béke, nyugalom. Ja, és utószezon volt. Gyanítom jövőre már nem lesz ilyen békés a hely, mert egyre felkapottabb lesz. Úgy szállítják az ívóvizet, de egyetlen apartman-házban sincs vízkorlátozás csak folyóvíz! És az erkélyről látszik a TENGER, hallani a vízcsobogást. Ez az, ami nekem mindent megér (még a két hosszú alagutat is). Azon kívül, hogy az agyvérzés után nagyon sokat híztam, sok dologtól félek is. Például csak három nap elteltével mertem felfeküdni a vízre, hogy próbáljak úszni. Pedig amúgy nagyon szeretek a vízben lenni. Szerencsémre az egyik fiam elhozta a felfújható csónakját, amiben az a poén, hogy az alja hálós, így aki belefekszik tengervízben fekszik. Nagyon élveztem! Ja, és ez a pár nap jó alkalom volt arra, hogy új életemben új dolgokat is kipróbáljak, például már tudok állva zuhanyozni (itthon mindig széken ülve teszem).
Az az igazság, hogy én az egész tengerparti nyaralást nagyon élvezetem, úgy érzem sikerült feltöltődnöm a közeljövő harcaihoz. Azt hiszem erre a pár napra nagyobb szükségem volt, mint gondoltam! Most megyek és meg is locsolom a veteményest…
