Cskata

Egy éve ilyenkor alig vártam az év végét és az új év kezdetét, mert akkor naivan még azt hittem, hogy még egy olyan év nem lehet, mint 2019. Rá kellett jönnöm, hogy tévedtem!

Borzalmas volt a tavalyi év őrült nagy hangulati jókedvvel és borúval, rossz és jó hírekkel. Megjártam a mennyet és poklot. Én még decemberben is hittem abban, hogy minden rossznak vége szakad egyszer. Nem lehet dolgokat meg nem történté tenni, de akkor még úgy gondoltam, hogy néhány jó dolog majd pozitív irányba fordítja a világlátásom.

Nem így történt! Az új év beköszönte után volt két aránylag nyugodt hónap, aztán feje tetejére állt a világ! Emlékeim szerint az utolsó nyugodt napom talán a születésnapom volt, amikor itt voltak a fiaim, feleségeik, unokám. Így utólag visszagondolva már-már idillikus kép.

Aztán bejelentették a Covid 19 miatt a karantént, és a nagy bezártságban nagyon örültem, hogy családi házban lakunk, akkor megyek ki a lakásból amikor akarok, és naponta többször is megnézhetem, mi nő a kertben. Beszélgethettem kerítésen keresztül a szomszédokkal. Ez az elején még rendben is volt, de egyre nyomasztóbbá kezdett válni. Bele sem szeretnék gondolni, milyen lehet ezt ezt panelban 40-45 négyzetméteren átélni egyedül is, de gyerekekkel is. Kötelességtudó emberként igyekeztem betartani az előírásokat, veszélyeztetettként  rendszeresen meghallgattam családom tagjainak aggódását, tanácsait, maszkot varrtam. Szó nélkül tudomásul vettem, hogy idén érdeklődés hiánya miatt elmarad a Húsvét. Amikor bezártak a játszóterek és fiamék az egyéves gyerekkel úgy döntöttek, hogy leköltöznek a Balatonra, útközben megálltak nálunk. Az azét nagyon fájt, hogy kint a térkövön, maszkban láthattam csak az unokámat és családját. De szerencsére jó idő volt!

Aztán jött a nyár s a vírus szabadságra ment! A sajtó azt harsogta, ne menj külföldre, mert ott a csúnya vírus, menjél inkább a Balatonra a nyári szabadságod alatt. Hát jelentem, utoljára a két német állam egyesülése előtt láttam ennyi embert. Az északi parton, hétköznap, nem délidőben szinte egymásba értek a leterített takarók, semmi távolságtartás.

A tanév beköszöntével megint megjelent az operett Operatív Törzs és minden nap elmondta egyre ijesztőbb számait. Már nem is tudom, hol tartanak, mert egyre fárasztóbbá váltak. Olyan érzésem van, hogy csak ijesztegetni akarják az embereket. A kereskedelemben és az egészségügyben dolgozók mellé most a pedagógusok is felkerültek nálam a fokozottan kockáztatottak csoportjába.Tavasszal napi néhány 10 megbetegedés miatt lezárták az országot, most  napi néhány ezer miatt sem. Mindenki vigyázzon saját magára.

A hűvösebb idő beköszöntével előjött a szemüvegesek rémálma, a lencse párásodása is. Ezt aztán a maszkhasználat még fokozott, mert most már kint az utcán is párás a lencse( Fehérváron van olyan terület, ahol utcán is kötelező a maszkasználat). Amikor végigmentem egy utcán, úgy hogy csak akkor láttam valamit, ha levettem a szemüvegemet, akkor azt mondtam,kerül amibe kerül, de megoldás kell. Dolgom végeztével bementem kedvenc optikámba, ahol a szemüvegtisztító mellé vettem egy páramentesítőt is. Drága volt, de megérte!

Szép, szép a home office, de ezt nem minden munkakörben lehet  megcsinálni. Ezzel nem csak egy kockázati tényezőt sikerül kiiktatni, hanem szép lassan megszűnnek az emberi kapcsolatok. Ül az ember a számítógép előtt, néha telefonál, veri a billentyűzetet, de nem köszön rá senki, nem beszélget vele senki, nem megy el meginni egy kávét, nincs kivel megbeszélni az élményeket, lassan beszűkül.

Tévedés ne essék, nem vagyok vírustagadó, sőt nagyon is tartok tőle. Én még sokáig élni szeretnék, és a mai állapotok mellett egyáltalán nem szeretnék kórházba kerülni. Emlékszem, hogy amikor még dolgoztam miden nap tele volt a háziorvosi rendelő várója, zsúfolva voltak a szakrendelések. Most csak időpontra mehetsz, és az az érzésem, hogy ha nem Covidos vagy, akkor nem is érnek rá foglalkozni veled. Pedig tavaly sem unalmukban jártak az emberek orvoshoz! Már több, mint fél éve kellene egy kontroll KoponyaMR vizsgálat, de ahhoz kellene egy szakorvosi beutaló, hogy időpontot tudjak kérni, ha mernék. Mert ki tudja, hogy mi lesz akkor, és semmi kedvem kint a hidegben várakozni, ha csúszás van (márpedig szokott lenni!) Tehát megbeszélem magammal, hogy minden rendben. Ezer más baja is lehet az embernek és nem minden gyógyítható telefonon. Ami nagyon jó dolog, az a recept a felhőben, ezzel a rendszeresen gyógyszert szedők nagyon jól jártak és csökkenthető a személyes kontaktok száma.   

Mint már mondtam elég szabálykövető ember vagyok. Tudomásul veszem a korlátozásokat, de amikor semmi logikát, következetességet nem látok bennük, akkor a fentiekhez hasonló gondolataim támadnak. Elvárások példamutatás nélkül, ad hoc intézkedések, tájékoztatás hiánya (aki egyszer is csinált staisztikát, az tudja, csak annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítok), ami tegnap még elvárás volt, az mára semmis.

És nem csak a koronavírus van a világon, hanem sok más személyes probléma, gond, dráma. De ezeket nincs is kivel megbeszélni, és időnként nem is akarja az ember. Csak ha ez nem lenne, akkor egy gonddal kevesebb lenne. És időnként az is egy nagy dolog!

Nem tehetek mást, mint várom a helyzet jobbrafordulását, és a 2021-es évet. Egyszer minden rossznak végeszakad! Legalábbis remélem!

Nagy rendező az élet!

Szűk egy hónapja, amikor az első születésnapomat ünnepeltük és számvetést csináltam magamban, rájöttem, hogy a mai napon már új életem 10. születésnapját tarthatom. Bizony! Így kimondva milyen soknak tűnik és milyen hamar elröppent.

Már 11 éve annak, hogy egyik napról a másikra teljesen megváltozott az életem. Addig egy önálló életet élő dolgozó nő voltam. Aztán teljesen magatehetetlenné, kiszolgáltatottá lettem. És ebből küzdöttem fel magam a jelenlegi állapotomra. El tötyörgök-mötyörgök, de nagyon hamar elfáradok. Utcai közlekedésre egymagam nem nagyon mernék vállalkozni, mert úgy megyek, mint aki be van bombázva. És mégis tulajdonképpen hálás lehetk mindennek és mindenkinek,mert ma már a tizedik születésnapom van!

Szerettem volna szeretteim körében boldogan megülni ezt a napot, de az élet közbeszólt! Nem hogy ünnepelni nem tudunk, de nem is ölelgethetem meg az unokámat: Kicsi, máshol élnek és mi szabálykövetők vagyunk. Engem amúgy is nagyon megvisel ez a bezártság. Nem mintha amúgy nagy csámborgók lettünk volna, hanem maga a tény! A maszkot fel, kesztyűt fel, távolságtartás, maszkot le, kesztyűt le. Akkor inkább sehova, de attól meg szenvedek.  Pedig tulajdonképpen nincs is rá okom. Szerencsére családi házban élünk, bármikor kimehetek a kertbe. Ki is megyek! Már a fűszálak növekedése is figyelemmel van kísérve. És akkor mit szóljon az aki panelban lakik, egész nap ötven négyzetméteren van összezárva másokkal, és még dolgozni sem járhat, hogy kikapcsolódjon.  A mai napig azt mondom és már sokaknak elmondtam, hogy azt hogy most itt tartok, azt nagyrészt annak is köszönhetem, hogy már tíz éve is családi házban éltünk és már akkor is nagyon szerettem a kertet. Ergo, muszáj volt kimenni a teraszra hallgatni a madarak énekét, aztán körülnézni, és szép lassan jött a többi. A mai napig azt vallom, hogy ha nem lett volna a kert és a többi, akkor én most is feküdnék valahol egy ágyban ha élnék.

Tehát igazán most sem panaszkodhatok a kitört koronavírus pánik miatt, hisz van mozgásterem. Mindenkinek ígérem, hogy vigyázok magamra, ti pedig vigyázzatok magatokra!

Ja, idén a Húsvét érdeklődés hiányában elmarad...

Kitört a december! A hirtelen lehűlést, az időszerű telet nem igazán tudom üdvözölni az időjárási front miatt, ami nagyon megvisel, de vigasztal az a tudat, hogy már csak egy hónap van hátra az idei évből.

Az idei, 2019-es év nem fog bevonulni életem legszebb évei közé. Volt ebben az évben minden, de sajnos sok rossz is.Január elejétől kezdve volt részem jóban, rosszban egyaránt. Megjártam az érzelmi hullámvasút alját és tetejét egyaránt. Nagyon sajnálom, hogy örömteli pillanataimat is beárnyékolták bánataim. Akkor is azt mondom, hogy élj a mának! De időnként sajnos könnyebb mondani, mint betartani. Bármennyire is próbál az ember nem gondolni az őt ért bánatra, örülni a mának, azért hátul ott motoszkál a szomorúság is.A folyamatos szomorúság sajnos hozza magával a depressziót is. Amikor éjszaka felébredek és nem tudok elaludni a gondolatok áradatától, akkor tudok szenvedni. Amikor álmatlan éjszakákon már a blogomat fogalmazom, akkor tudom, hogy le kell ülnöm a gép elé és kiírnom magamból a lehető legtöbbet.

Kérlek bocsássatok meg, ha mindig panaszkodom, de az az igazság, hogy én ezt a felületet kicsit terápiának is használom. Még ha konkrétan nem is sírok el mindent, én akkor is úgy érzem, hogy kicsit sikerül megkönnyebbülnöm. Még ha nagyon nem is, de ne süllyedjek bele a depibe. Elég, ha odakint szürke az idő.  Biztosan eljön majd az is amikor napsütésért rinyálok.

Tudom, hogy az évfordulóval nem változik meg a világ, de annyi rossz történt az idén, hogy egyszer vége kell, hogy szakadjon. Ennél már csak jobb jöhet! Várom az egyszem unokám első lépteit, első szavait, mert vannak dolgok, amiknek muszáj örülni, mert öröm nélkül semmit sem ér az élet! Most nagyon mély gödörben érzem magam, de vallom, hogy a pozitív életszemlélet kell!

Készülünk a Mikulásra, a Karácsonyra és egy szép Új Évre...

Rég írtam már, de azt hiszem senki sem kíváncsi a nyavalygásaimra, örömteli dolgokról pedig nem igazán tudnék  beszámolni. Hát ezt a hónapot, ezt az évet nem fogom piros betűkkel írni bármeddig élek is.

Ha az emberrel történik valami egészségügyi katasztrófa az maga a katasztrófa. Bennem anno nem alakult ki betegségtudat, de komoly lelki vívódások után tudomásul kellett vennem, hogy sok minden megváltozott, sok mindenre képtelen vagyok. De nagyon büszke voltam arra, hogy nagyon sok munkával megtanultam újra járni, beszélni, enni, ülve vasalni , motyorogni. Elfogadtam, hogy sok minden elvégzéséhez segítségre van szükségem. Elég nehéz volt! Ezért aztán az évek teltével egyre rosszabbul esett, hogy folyton kijavítanak, kritizálnak.Komoly próbatétel volt, hogy pár hete elmentem itthonról a város másik felébe egyedül. Hogy sikeresen végrehajtottam a feladatot az nagyon jót tett az önbizalmamnak, önbecsülésemnek. Nagy sikerélmény volt!

Aztán jött a feketeleves. Kaptam a pofonokat az élettől jobbról is, balról is. Nem egyszerű feldolgozni egyiket sem! Az egész idei évet jellemzi az érzelmi hullámvasút (megszületik az első unokám, de közben ott a másik oldal is). Közben az időjárás sem kedvez, mert egyik nap fűteni kell (májusban!), másnap pedig hőgutát kapsz.

Még csak május van! Mikor lesz már vége a rémálomnak...

Kilenc éves lettem ma!

Kevesen vannak, akik elmondhatják magukról, hogy évente két születésnapjuk van. Azok életében valami nagyon fontos, váratlan, tragikus valami történt. És velük volt az őrangyaluk! Én az agyműtétem utáni agyvérzés miatti klinikai halálból való újraélesztés időpontját tekintem második születésnapomnak.

Csak hónapokkal később fogtam fel, hogy milyen nagy dolog, ami velem történt. Ma már hálás vagyok mindenkinek, hogy itt tartok. Örülök az eltelt nyolc csodálatos tavasznak, hogy minden évben megcsodálhatom a természet ébredését. Így tudom, hogy mit veszítettem volna. Akik valami okból újjászülettek, azok más szemmel nézik a világot, tudnak örülni kicsi dolgoknak is. És ha nem fiatalon történt velük a trauma, akkor szerintem nem biztos, hogy meg akarják változtatni a világot. Én legalább is egyre inkább vallom, hogy "carpe diem", élj a mának.

Az eltelt évek alatt történtek jó és kevésbé jó dolgok is az emberrel, mégis igyekszem a jó dolgokra emlékezni, mert az jót tesz a lelkemnek. Nálam félig tele a pohár.

Köszönöm, hogy vagytok nekem...

Január utolsó napja van, már csak pár óra van hátra ebből a hónapból, és bízom abban, hogy megússzuk esemény nélkül.

Ez a hónap még sokáig emlékezetes marad, és remélem soha nem ismétlődik meg. Ilyen érzelmi hullámvasútat még soha nem éltem meg, és nem kívánom még az ellenségeimnek sem. Az egyik pozitív csúcspont tegnap volt, és remélem vége a rémálomnak.

Holnapután megyek megcsodálni a három hetes első unokámat. Most már lehet féktelenül örülni...

Mostanában egyre gyakrabban futok bele olyan cikkekbe, amik az afáziával foglalkoznak. Ha mindez annak idején történik sokkal könnyebb lett volna sok minden.

Az afázia agyi történés következtében előforduló beszédképtelenség.

Az afáziás nem hülye! Nem tud beszélni, de ért mindent. Nem süket tehát hall is. Számomra nagyon megrázó volt, amikor még nem tudtam beszélni, a férjem és a kezelőorvosom az ágyam két oldalán állva megbeszélték egymással az állapotomat. Én nagyon szívesen kiabáltam volna, hogy én is itt vagyok, rólam van szó, érintett vagyok.

Ha akkor tudtam volna annyit a beszédképtelenségről, mint most, akkor sok mindent másképp néz az ember.

Az afázia egy következmény, tehát van előtörténete. Amikor valakinek strokja, agyvérzése, agyi sérülése van, akkor sok mindennel kell megküzdenie. A túléléséért, a valamilyen szintű felépüléséért küzd, minden energiáját abba fekteti. És az nem kevés! És ott van még számára az a sokk, hogy egész eddigi élete oda lett, mindent újra kell terveznie. És akkor még boldog lehet, ha valamilyen szinten tudja folytatni az életét, nem szorul folyamatosan mások segítségére.

Ha egy betegnek nem mondják meg, hogy afáziás, akkor nagyon nehezen jön rá. Az ember a saját belső hangját tisztán hallja. Amikor még az intenzíven voltam tele csövekkel, akkor természetes volt, hogy nem tudok beszélni. De kellett egy hozzátartozó, aki javasolta, próbáljuk meg tudok e írni. Tudtam. Innentől kezdve tudtunk egymással kommunikálni, ők beszéltek hozzám, én írtam a választ. De amikor már átkerültem ide Fehérvárra, aztán a rehabra, akkor már természetes volt számomra a beszéd. Jóval később tudtam meg, hogy egy látogató házaspár egyik tagja értette amit mondtam, a másik nem. Miközben én úgy éreztem, hogy kristálytisztán beszélek. Igaz később a rehabon is gyakran elővettem a füzetemet, ha azt akartam, hogy egyértelmű legyen a mondanivalóm.

Azóta szerencsére már sok idő eltelt. Számomra egy napokban olvasott cikkből derült ki, hogy a külvilág számára sokszor érthetetlen, amit egy afáziás mondani szeretne. Az ő számára pedig az érthetetlen, hogy mit nem lehet érteni. Pedig egyszerűen csak el kellene mondani a betegnek, hogy mi a helyzet. Annyi mindenen keresztül ment már, ezt is megértené. Akkor tudná hogy miért kell logopédushoz járnia, miért nem érti mindenki amit ő "tisztán" mond, min kell még dolgoznia .Én például nagyon sokáig nem tudtam kimondani a "p" betűt, mert annak a képzéséhez össze kell érinteni az ajkakat, ami csak annak egyszerű feladat, akinek még nem volt ilyen gondja.

Szóval nagyon jó dolog, hogy nagyobb figyelem fordul az afázia felé, és hátha egyszer az orvosok a beteget is megfelelően tájékoztatják erről.

Nem véletlenül keresek megerősítést, ha visszakérdeznek...

Félreértés ne essék, engem nem kergettek gyerekkoromban az asztal körül, ha nem akartam mindenáron a tengerhez menni. Sőt! Már jócskán felnőtt voltam, sőt túl voltunk a Délszláv háborún is, amikor először eljutottam a tengerhez. És mondhatom: szerelem volt az első látásra. És nem a fürdés lehetősége, a napozás miatt, hanem a víz látványa miatt. Az én nagy vágyam: ülni és nézni ki a fejemből a végtelen vízre. És hallgatni a víz hangját, ahogy hozzácsapódik a parthoz.

Ez a két nagy vágyam volt az egyik oka, hogy mindig igyekeztünk parti apartmant keresni. Betegségem után is igyekezett a férjem ezt az álmomat kielégíteni, megspékelve azzal, hogy sima úton megközelíthető part és lassan mélyülő víz legyen.  Azért nagyon erős félelem maradt bennem, három-négy nap is kellett ahhoz, hogy fel merjek feküdni a vízre. De a tenger látványa utáni olthatatlan vágy megmaradt.

Életem egyik maradandó élménye, mikor még előző életemben a tulaj motorcsónakkal kivitt bennünket a nyílt vízre! Aki soha nem élte át, annak nem mond semmit, aki pedig nagy óceánjárókhoz szokott annak ez semmiség. Nekem nagy élmény volt!

Aztán a tavalyi tengeri nyaralás kimaradt valamiért. Én már kezdtem beletörődni, hogy idén sem fogom látni a tengert, sőt sohamár. És akkor jött a meglepetés!

A fiúk megszervezték nekem a nyaralást! Foglaltak egy szuper apartmant és elvitek bennünket. Öt nap volt csak és utószezonban, de maga volt a csoda. Csend, (ott is elkezdődött az iskola), tenger, nyugalom, jó idő. A két fiam vezetett, így Apjukat ettől is megkímélték. (Azért bevallom, hazafele már sok volt a nyolc órás autóút.) Aminek nagyon örültem, és amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak: ennyi idősen is eljöttek velünk a fiúk egy közös nyaralásra, hogy mi jól érezzük magunkat. Köszönöm! Nem tudom mit hoz még a hátralévő élet, mindenesetre én lélekben búcsút vetem a tengertől. Nem győzök elég hálás lenni, hogy részese lehettem.

Most már csak unoka hiányzik a boldogsághoz...

Hosszú ideje nem jelentkeztem már, mert nem akartam senkit terhelni összes depressziómmal.

Tudom, hogy nyolc évvel ezelőtt megfogadtam, hogy nem idegesítem magam semmin, amin nem tudok változtatni. Ehhez szeretném is tartani magam, csakhát az ember társas lény. És a szűk környezetén kívül is vannak emberek, akiknek van véleményük. Miután bennem nagyon-nagy a megfelelési kényszer, sokszor kerülök kellemetlen helyzetbe. Megbántani senkit nem akarok, mert az nem az én világom, így hát nagyon sokszor őrlődöm magamban. Lehet, hogy van olyan, aki azt mondja, hogy el kell küldeni az illetőt bárhova. De előttem mindig az lebeg, hogy ő is ember, nem egyezhet mindenben a véleményünk, de valahogy még is a tudtára kéne hozni, hogy nekem homlokegyenest más a véleményem dolgokról. És mielőtt valaki félreérti: nem vagyok megalkuvó! Meg van a saját véleményem dolgokról, de néha úgy érzem túl hosszú lenne elmondani és a végén azt kapnám válaszul, hogy nem lehet érteni, hogy mit mondtam. Ezért inkább marad a hallgatás és a depresszió.

Persze a rossz közérzetemhez hozzájárult az idei nyár is. Az, hogy napokig csak esett az eső, fújt a szél. Aztán egyik napról a másikra kitört a kánikula, ami aztán az én fogalmaim szerint tartós is volt. Most már biztosan tény, hogy öregszem, mert egyre nehezebben viselem a meleget, illetve a kánikulát. Meleg volt nekem már reggel, délben, este. Az volt a legrosszabb, hogy felmelegedett már a téglaépület is, és éjszaka se, hűlt le a levegő. Zavart a légkondi, zavart, hogy idebent hűvös van, ha kilépek mellbe vág a forróság. Nyűgös voltam mindenért és mindenkire.

Én személy szerint nagyon örülök, hogy ennek már vége, elviselhetőbb lett a hőmérséklet. Bár annak meg nagyon nem tudok örülni, hogy már megint itt az ősz. Épp a napokban vettem számba, hogy hány orvoshoz, hány helyre kell időpontot kérnem kontrollvizsgálatokra. És akkor örüljek, hogy nincsenek még a korral járó egyéb panaszaim, amivel mehetnék még újabb  orvosokhoz, ha az egészségügy mai helyzetét ismerve találnék orvost. És akkor én még szerencsés helyzetben vagyok, mert ha minden kötél szakad még tudok mozgósítani segítséget ezen a területen. Egyenlőre.

Tegnap egy nyugdíjas búcsúztatón voltam a volt munkahelyemen. Egy régi kolléganőmnek tegnap volt az utolsó munkanapja. Negyven év munkaviszony után elment nyugdíjba, ami teljesen érthető. Ennyi munkában elöltött év után az egészségügyben ( és gondolom, mindenhol, ahol naponta emberekkel foglalkozik)  annyira elhasználódik az ember, hogy legszívesebben csak nézne ki a fejéből. És a búcsúztatóval ellentétben nem a pihenés évei jönnek, hiszen az embernek annyi a dolga, és "nagymamáskodni" is kell, és "nyugdíjas, úgyis ráér". Hát nem ér rá! Nem ér rá,mert lassabban tudja elvégezni a betervezett munkát, nem ér rá, mert egész eddigi életében csak kiszolgált másokat. Most végre szeretne kicsit nyugodtan élni!  De nagyon jó volt találkozni rég nem látott volt kolléganőkkel.

Most pedig megyek bámulni a tengert...

Jól vagyok, jól vagyok, jól vagyok! Ezt szoktam válaszolni a hogylétemet firtató kérdésre. Mindig háromszor, mert azt hiszem ezzel magamat is megnyugtatom. Meg amúgy is nehezen tudná megfogalmazni az ember, hogy mi baja. Hál Istennek, kimondottan nem fáj semmi, nincs semmi különös. Hisz ami gondot okoz nekem, az már évek óta megvan, és ennyi idő alatt az ember megtanul együtt élni a problémáival, vagy legalábbis megpróbálja tudomásulvenni a korlátait.Tehát én szó szerint próbálok két lábbal a földön állni, mert számomra az jelent biztonságot és nem is akarok létrára menni. Nem is az agyvérzés, hanem a korosodás miatti korlátokat viselem nehezen. Mert tudom, hogy ezeket gyakorlással sem tudom kiküszöbölni, maximum késleltetni. Most amúgy is rossz passzban vagyok, nem igazán látom a jövőt, és ami engem elkeserít, mostanában nincsenek tervem, céljaim a jövőre. De a remény hal meg utoljára, és bízom benne, hogy az életkedvem is visszatér. Aggódni csak akkor kell értem, ha a telefont sem veszem fel, és nem is írok.

Napok óta egyre többet köhögök. Ez valamilyen szinten meg van már az agyvérzésem óta. Az orvosok szerint ez a szervezet védekező reakciója, nehogy félrenyeljek. Na ez lett nekem az utóbbi pár napban gyakori, olyannyira, hogy már nem csak a környezetemet, hanem engem is aggasztott. Ennek következménye lett,hogy tegnap este elővettük a hosszú évek óta nem használt Tens készüléket.

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy az elmúlt egy hét nem volt egy leányálom. Sok elintézni valónk volt, sokat autóztunk és sokat idegeskedtem. Mindig azt hittem, hogy a következő nap jobb lesz, aztán mégsem. Ja, és közben kifogtuk a júniusi kánikulát is! Egy hete nincs egy nap sem, amikor nem fájna a fejem. Nem hiszem, hogy fehér embernek való, ha egyik nap harminckét fok van, másnap meg csak huszonkettő. És minden nap esik az eső! És akkor még nem is panaszkodhatok, mert itt csak dörög, villámlik, belecsap a hálózatba, esik. Eddig, hogy el ne kiabáljam, elkerült bennünket a jég, az özönvíz. Na szelet azért kapunk, ettől szenvedek ma is. És ma még vidító napsütést sem láttam, de azt nem mondhatom, hogy várom az esőt. Valami úgy is lesz! A sok eső hatására nő a gaz, mint a bolondgomba, de nem tudok gazolni, mert olyan nedves a föld. Tehát, ha az ember nem akar még jobban elkeseredni, ki sem megy a kertbe. Legfeljebb a virágokat nézi körbe és gyönyörködik. Mert azt kell!

Egyre többet ütök mellé...

Az elmúlt napok, hetek zsúfolt, eseménydús pörgésében szinte el is feledkeztem új életem 8. születésnapjáról ( a családtagjaim nem!) Persze volt családi összeröffenés, köszöntés, gyertya, miegymás.

8 év. Iszonyú hosszú idő! Még most is, pedig most már repül az idő. Most volt Karácsony és szinte megint itt a következő. Egy-egy ilyen születésnap nagyon jó alkalom arra, hogy az ember visszatekintsen az eltelt időre. Nagyon mélyről sikerült felállnom, és nagyon sok energiámba telt. Még a hozzám közelállók sem igazán tudják, hogy mennyit dolgoztam  azért, hogy elérjem a jelenlegi állapotomat. Mondhatom, nem adták ingyen. Mostanában már eljutottam oda, hogy nem akarok azért harcolni, hogy valami tökéletesebb legyen. Meghallgatom, hogy aprókat lépek, de már nem tud meghatni, örülök, hogy járni tudok. Táncikálva megyek, ez zavar, mert mindig úgy nézek ki, mint aki be van bombázva. Széles alapon járok, de sem ezen, sem a táncikáláson nem akarok és nem is tudok változtatni. Széles alapon tanultam meg újra járni, mert azt éreztem biztonságosnak. De én időnként úgy érzem, hogy emiatt csak az kritizálhat, aki valamilyen okból felnőttként kénytelen volt újra megtanulni járni. Időnként már nagyon biztonságosnak érzem a mozgásomat, ilyenkor szoktam akkorákat esni, mint az ólajtó (mint például tegnap). Ilyenkor nem tudok mást csinálni, mint örülök, hogy nem sérültem meg és néhány napig óvatosabb vagyok. Lóg a szemhéjam, de engem sokkal jobban zavar a kettőslátásom, vagy a szemszárasságom és egyéb szemészeti panaszaim. Lassabb vagyok, de ez már a koromból is adódik. Nem tudok biciklizni, mert nem tudok egyensúlyozni. Félek egyedül járni az utcán, mert nem érzem biztonságosnak a mozgásomat. Tudom, hogy borzalmasan nézek ki, amikor ferde képpel, nyitott szájjal bámulok a világba, de nem írhatom ki a homlokomra, hogy mi történt velem.

Sok minden megváltozott nyolc évvel ezelőtt. Az ember vagy tudomásul veszi és megpróbál javítani a dolgokon, vagy beleőrül. A kiszolgáltatottság borzalmas érzés és rettenetesen nagy teher. Én nagy részét tudattalanul éltem át, de nagyon sokáig rémálmaim voltak, ha eszembe jutottak emlékképek. A mai napig nyomasztó hatása van egy-egy emléknek. Nem volt könnyű az elmúlt nyolc év, főleg az első néhány. Most már az is boldoggá tesz, hogy "egészséges" emberek közé megyek tornázni!

Most megyek megcsodálni a tavasszal nyíló virágaimat...

Esik az eső. Hajnal óta folyamatosan kisebb-nagyobb intezitással. Én meg már nagyon kezdem unni. Hosszú volt a tél, végre elkezdtek nyílni a kertben a virágok, lenne kedvem motyorogni és akkor a lakásból sem lehet kilépni. Pedig az elhúzódó depressziómnak jót tenne egy kis napsütés.Na meg, kedvem is lenne kicsit dolgozgatni odakint, beszélgetni a kutyával, hallgatni a madarak énekét. Ehelyett hallgathatom, hogy a weluxablakot veri az eső.De ez csak kis intermezzo.

Biztosan a depim hoz elő negatív gondolatokat, és attól vannak alvászavaraim is. De lassan jön a tavasz!

Már hetek óta nagyon változékony, frontokkal megtűzdelt idő van. Gyakran szédülök, feszít, fáj a fejem, ingadozik a vérnyomásom, a kettőslátásomról nem is beszélek. A levertséget, fáradékonyságot pedig a tavaszi fáradtság rovására írom. Tehát, tuljadonképpen nincs is semmi bajom, csak erősen frontérzékeny vagyok és itört rajtam a tavaszi fáradtság.

Tudom, hogy miután kicsit magamhoz tértem az agyvérzésemből megfogadtam, hogy nem idegesítem magam olyanon, amin nem tudok változtatni. Ezt úgy megígéri magának az ember, de ilyenkor elfeledkezik arról, hogy vannak a környezetében is. Mindenki pedig nem úgy látja a világot, mint ő. Aki átéltek már életükben valami nagy lelki, fizikai, egészségügyi katarzist, azok más szemmel nézik a világot. Más lesz nekik fontos, máshova kerülnek a hangsúlyok. Amúgy is nagyon sokféle ember van (még jó, hogy nem vagyunk egyformák!), hát még ha közbejönnek ilyen jellemváltoztató dolgok is. Biztosan megvan mindenkinek a maga baja, és azt tekinti a világon a legfontosabbnak. Vannak, akik egy nagyobb próbatételt egy leküzdendő feladatnak tekintenek, és igyekeznek saját tudásuk szerint megoldani. Nekik dolguk van, nem érnek rá siránkozni, panaszkodni. Aztán vannak a mindenhez negatívan állók, akik mindenben csak a hibát keresik. Na meg, sikítófrászt hoznak mindenkire a környezetükben. Isten mentsen meg mindenkit attól, hogy egy ilyennel hozza össze a sors. Ők aztán tudnak panaszkodni, sajnáltatni magukat. Lehet, hogy nem is tudatosan! Egy ismerősöm panaszkodott nemrég, hogy egy idősebb hozzátartozóját gondozza mostanában, akinek minden azonnal kell és semmi nem jó. Nagyon nehéz lehet, egy ilyen emberrel együtt élni. Naponta rá kell jönnöm arra, hogy milyen szerencsések vagyunk. Eddig elkerültek bennünket a nagy bajok (erről mondjuk családtagjaimnak más lenne a véleményük!), jövünk-megyünk, veszekszünk. Éljük az életünket. Na, mondjuk az évek számának növekedésével nehezen tudok megbarátkozni, és az is eléggé megvisel, hogy fizikailag is kevesebbet bírok már. Az idei volt az első születésnapom, amikor nem igazán tudtam örülni. (Tudom, volt egy, amit végigbőgtem, de az több, mint húsz évvel ezelőtt volt. Milyen boldog lennék, ha most annyi idős lehetnék!) Biztosan eljön annak is az ideje, hogy az ember annyi idősnek érezze magát, amennyit az éveinek száma mutat. Lehet, hogy ehhez unoka kell?

Nem várom a holnapi havazást...

Hááááát! Mit ne mondjak, nem érzem valami kiválóan magamat. Még csak azt sem mondhatom, hogy a tél miatt, mert az utóbbi napokig nem is volt igazán tél.

De! Túl régóta tart már ez a lakásbazáró, szürke idő. Időjárási frontok jönnek-mennek, hogy ne unatkozzon az ember gyereke. Amilyen időjárás van mostanában az még az egészséges fiatal szervezetet is megviseli. Sok havat nem láttunk, é azt hiszem ezen a télen eddig még egyszer sem kellett havat takarítani. Miközben tudom, hogy az ország nyugati és keleti felében is voltak , vannak összefüggő hótakarók. Bár inkább az lenne, mert milyen tél az amikor még havat sem látni! Szerencsére már jóval hosszabbak a nappalok, nincs délután ötkor már sötét. Amíg nem volt ilyen veszett téli hideg, addig naponta többször ki lehetett menni a kertbe szemlét tartani. Megcsodáltam a kinyílt hóvirágokat és már kezdtem sajnálkozni, hogy elnyílnak, amikor jött ez a hideg és most átmenetileg mindegyi a fagyos földön fekszik. A krókuszok nagyon kitartóak, még a hó alól is kikandikáltak. Amire jók voltak az elmúlt napok, az a tervezgetés. Láthatóvá vált a földbe ültetett tavaszi hagymások zöme, már lehet tudni, hogy mi az, amit később a kutya majd a földbe döngöl.Tehát már tudom, hogy mi az amit alkalmasint majd átültetek máshova, ha gyönyörködni akarok bennük. (És ezek nem tulipánok,nárciszok, jácintok, dehát ember tervez, kutya végez. Amúgy az előző kutyánk is azt hitte, hogy télen övé az egész kert.) Miután Jégtörő Mátyás hozott egy kis fagyot, ezért minden kinti munka tolódik. Marad a várakozás!

Eddig még nem alakult ki bennem  a betegségtudat, de bármilyen fájó is tudomásul kell vennem a koromat. Ezt nem lehet egy legyintéssel elintézni. Be kell ismerni, hogy egyre több idő kell bizonyos munkák elvégzéséhez, még akkor is, ha nem vagy maximalista. Ami engem nagyon megvisel, az az egyre gyakoribb szédülés, és a vele járó instabilitás. A szédülés lehet az agyvérzésem hatása is, de lehet a koromé is. Már nem akarok mindenkit magam elé engedni az ajtónál, de fel lennék háborodva, ha valaki lenénikézne.

Nagyon irigylem azokat, akik tele vannak tervekkel. Bakancslistám nekem is lenne, de egyre kishitűbb vagyok. Álmatlan éjszakákon vagy bárányszámolgatás közben egyre gyakoribbak a sötét gondolatok. Igyekszem, igyekszem, de nem biztos, hogy teljesen le tudom győzni őket. Ebbe biztosan belejátszik az is, hogy ismerősökről is  gyakoriak a rossz hírek, a mi korosztályunknál mindenhol csak a baj van. Azért bízom a jobb időben, hátha az kirángat ebből a világvége hangulatomból.

Sajnos egyre több temetésre megyünk...

"Jó kedvet adj, és semmi mást, Uram!" Napok, hetek óta Garami sorai tolakodnak a fejemben. És időnként rá kell jönnöm, hogy a jókedv sem elég,. A jókedvet megjátsza az ember, mert tudja, hogy ezt várják el tőle, mert nem akarja senki hangulatát tönkre tenni. De közben érzi, hogy ez csak álca, hogy belül nem így érez.

Nem szoktam én ennyire magam alatt lenni. Depimet nem foghatom az időre, bár ezek a naponta változó időjárási frontok is erősen megviselik az embert. Szürke, borult, hideg idő van, elég gyakran változó csapadék halmazállapottal. Ha egyszer tél van (márpedig januárban az van), akkor legyen hó, vagy hóeséssel , vagy szikrázó napsütéssel! Napok óta csak a szürke eget látom, és ha egy-két percre előbújik a nap az már örömet okoz. Teszem gépiesen a dolgomat, megfőzöm az ebédet, bevásárolok, internetezek, vasalok, de mindent csak rutinból. semmi sem okoz örömet. Ideig-óráig kikecmergek ebből az állapotból (családi összejövetel, vendégség,volt kollégák), aztán minden folytatódik. Kívülállók nem is nagyon veszik észre, de én nagyon érzem. Talán az okoz csak igazán örömet, amikor kimegyek a kertbe és a kutyával végigjárjuk, hogy tegnap óta mi mennyit nőtt. Az enyhe télnek az is egy hozadványa, hogy már nyílik a hóvirág! Na, ezért sem lehet télvégi fáradtságra hivatkozni! Még nem is volt tél és még csak január van!

Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, Apám halála, temetése indította el bennem ezt a folyamatot. Nem tudom mennyi ideig fog tartani, de sokkal mélyebben megérintet, mint azt a külvilág felé mutatom.Ez az én magánügyem, az élet megy tovább. Mint ahogy akkor is menni fog, ha már én nem leszek.

Túl sokat foglalkoztat az elmúlás...

Nem csodálkozom, hogy egyáltalán nincs csodaváró hangulatom. Odakint virágzik az ibolya, a kankalin, kibujt a hóvirág, és pár perce már az eső is esik. Nem a hó! Mert attól még lehet, hogy némi adventi hangulatom is lenne.

Tudom, hogy tegnapelőtt volt Mikulás, aki remélem senkinek nem vitt virgácsot! A Miklósoknak pedig így utólag is boldog névnapot kívánok.

A tegnapi nap volt az én karácsonyi ajándékom. Egyedül voltam itthon, és igyekeztem is kihasználni az alkalmat. Tegnap végre megsütöttem az idei mézeskalács adagomat úgy, hogy közben nem kellett hallgatnom, hogy térdig járunk a mézeskalácsban. Persze a projektnem még nincs vége, mert a díszítés még hátra van. Az sem kis munka, de majd esténként meglesz. Rómét sem egy nap alatt építették! Akik eddig még kaptak ajándékba a mézeskalácsomból mind dicsérték. (Nem is mertek volna mást mondani!) A tojásfehérjés írókázás után jön a cukorkagyöngyökkel történő díszítés, ettől lest olyan pepecs, hosszadalmas meló. És már előre hallom,, hogy térdig járunk az általam lepotyogtatott dekorcukorkákban. (Sajnos az olyan, akkor is elpattog, ha nem akarom.) Szóval a férfiúi méltatlankodást sehogy sem sikerül megúsznom. De a lakásban most már "karácsonyi" illat van, és előbb-utóbb a díszek is előkerülnek. (Mindenesetre új életemben majd olyan férfit szeretnék, ha van ilyen, aki szereti a karácsonyi ünnepvárást, készülődést.) Ja, és tegnap a sütögetés után még megcsináltam a bejárat elé a grincset is, mert így hamarabb megvolt. Na, azt nem mondom, hogy egyedül könnyű volt.

Hogy ne legyen egyszerű az élet  a Mikulás hozott nekem egy kis betegséget is. Nem katasztrófa, én már voltam bárányhimlős, halvány lila fogalmam sincs, hogy mitől aktiválta magát a vírus.Minden kellemetlenségével együtt túl fogom élni, a rá kapott gyógyszer mellékhatásai jobban megviselnek. Ami a lényeg, egy csütörtöki napon vettem észre az első tünetet. Az ember nem rohan minden piszlicsáré bajával azonnal orvoshoz. Pénteken várakozó álláspontra helyezkedtem, egy lázmérővel felszerelkezve. És persze megguglizva mindent. Hétvégén némi kiütéssel nem megyünk ügyeletre, hogy még sok minden mást is összeszedjünk. (Szerencsére nem voltak nagy fájdalmaim.) Tehát hétfőn kerestem fel a háziorvost, aki szerint már pénteken el kellet volna mennem orvoshoz, hogy minél előbb elkezdődhessen a terápia. De, én nem tudhatom, milyen súlyos a nyavalyám, orvoshoz a legvégső esetben. A másik, én itt városban élek, egyenlőre jó háziorvosi ellátással, de mi van azzal, aki kis faluban él, és lehet, hogy csak hetente egyszer van orvos. Ő mit csináljon? Vagy gyógyítsa meg magát mindenki az internetről? De él még egy korosztály, akik soha nem használtak számítógépet, viszont már koruk miatt is szükségük van orvosi ellátásra. Nekik marad a betegváró, mint napi program?

Nem csak a fentiek kapcsán jutott eszembe, de mostanában gyakran bevillan, hogy amikor fiatalabbak voltunk milyen könnyen és hamar kritizáltuk az idősebbeket. Aztán teltek az évek,  korosodtunk, és most már be kell vallanunk, hogy lassabbodunk, ingerlékenyebbek vagyunk, időnként a legnagyobb jóindulattal is, de hibázunk. Nehéz tudomásul venni, de már nem vagyunk fiatalok, még ha időnként úgy is érezzük. Saját magunknak a legnehezebb bevallani a tényt, de azért tudomásul kell vennünk, hogy elszaladt mellettünk az idő, és időnként vannak dolgok, amikben a fiaink segítségét kell kérnünk. Én azzal szoktam vigasztalni magam, hogy de megértem. Egyre többször jut eszembe, hogy szegény Apám és a szintén 90 éves Apósom szokta mondogatni: majd megtudjátok, ha ideértek. Attól tartok, minket ez a veszély már nem fenyeget.

 Megyek, vár a mézeskalács és a mandula...

Valami már napok, sőt lassan már hetek óta nem hagy nyugodni.

Nem igazán értek egyet azzal, hogyha valaki beteg, miért kell titkolni, hogy mi a baja.Tudom, hogy attól félnek, hogy a rokonok, ismerősök elítélik, megbélyegzik ezért. Pedig higgyétek el, senki nem áll sorba semmilyen nyavalyáért. A legtöbb esetben magát a beteget rázza meg a hír legjobban. Neki kell megküzdenie a kórral, elviselnie a hátrányokat, ja és a tudatot. Ilyenkor mindenkinek szüksége van egy kis plusz támogatásra, segítségre. Nem sajnálkozásra, hanem segítségre. Tudom miről beszélek, mert sajnos átestem már egy-s máson. Nagyon jól esett, hogy a családom mellettem áll, drukkol a felépülésemért és mindig számíthatok rájuk.

Sajnos korunkban egyre több nyavalya kerül képbe, és az orvosok egyre többet tudnak meggyógyítani. (Már ha akad orvos!). Szerintem régen is volt nagyon sok betegség, csak akkor még nem diagnosztizálták. (Soha nem mondták ki nagyanyámra, hogy diabeteszes, pedig a tünetei alapján ma azt mondanák rá.) Régen nem küldték laborba, röntgenre, MR-re a beteget. A háziorvos próbálta meggyógyítani. Ha sikerült csodadoktor volt, ha nem hát akkor belenyugodtak Isten akaratába.

Ma már nagyon sok helyen lehetőség van kiegészítő vizsgálatokra, és az életkor is kitolódik. Így aztán egyre több emberről derül ki ilyen-olyan nyavalya. És ilyenkor nő meg a hozzátartozók felelőssége is. Senkit nem lehet elítélni azért, hogy milyen életet élt, és nem szabad okolni betegségéért sem. Hogy mi egészséges és mi egészségtelen az a mi életünk során is változott már nemegyszer. Aki meg mások szerit önsorsrontó életet él, lehet, hogy annak is van valamilyen lelki oka. Nem ítélhetünk el mindenkit a saját értékrendünk alapján.

Támogassuk a rászorultakat...

Jaj, jaj, jaj! Elkezdődött a nem szeretem idő. Már a múlt hét közepe óta minden bajom van. Betört egy nagyon erős hidegfront, és azóta nem tudok magamhoz térni. De az időjárás sem! Az, hogy jön a lehűlés várható volt, hiszen jön a tél , és akkor hideg szokott lenni. Amúgy pedig túl vagyunk már november felén. Na, de ki kérte a szelet? Napok óta fúj, hogy az amúgy is lehűlt levegőt még hidegebbnek érezzem. Tiszta szerencse, hogy nem kell mennem dolgozni ebben a nyamvadt időben! Tehát fúj a szél, hidegebb van, időnként szitál, időnként esik az eső, borult, szürke az ég, napot nem láttunk már napok óta. Friss levegőn való tartózkodásom kimerül abban, hogy kimegyek megetetni a kutyát. Ennél sokkal több időt szeretnék kint lenni, akár nagyokat sétálni,de kinézek az ablakon és azonnal el megy a kedvem mindentől. És közben a manócskák dobolnak a fejemben, kedvetlen, fáradékony, nyűgös vagyok, szédülök. Ja, és nincs kedvem semmihez, pedig most lehetne idebent motyorogni, hisz kint úgy sincs semmi kedvemre való dolog. De ahogy az ablakra nézek, látom, hogy megint csapkodott az eső!

Komolyan mondom, néha már azt hiszem, hogy a szemem is összefüggésben van az időjárással. Napok óta hunyorgok már megint. Már nem merek többet csepegtetni, mert a múltkor is kiosztott a doktornő. Tulajdonképpen lehet, hogy nem is kellene többet csöpögtetnem, mert így is folyik ki valami a külső szemzugban, amit törölgethetek folyamatosan. Nem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem zavar, de boldog lennék, ha csak ennyi lenne a gondom. Majdnem folyamatosan érzem, hogy fáj a szemem, ezért is hunyorgok. Ja, és a fájdalmat leginkább akkor érzem, ha közelre nézek, de olvasáshoz, kötéshez, számítógépezéshez, rejtvényfejtéshez közelre kell néznem. Lehet, hogy eljön majd az idő, amikor simán csak nézek majd ki a fejemből, de szerencsére még nem tartunk itt.

Biztosan ez a búval bélelt idő is belejátszik abba, hogy egy kicsit negatívan nézem a világot. Nagyon irigylem azokat, akik bizakodóan tekintenek a jövőbe, de nekem már mindig mindenről az jut eszembe, hogy milyen gyorsan eltelt ez az X év. És, hogy az életkor előrehaladtával egyre gyorsabban telnek az évek. Közben racionálisan tudom, hogy ez csak egy érzet, hisz az év ugyanannyi napból áll, mint ötven évvel ezelőtt. De akkor is, mindjárt itt a Karácsony, és a tavalyi is csak most volt. Tudom, közben volt egy Húsvét is.

Csöngettek...

Egész délelőtt hétágra sütött a nap, én pedig a konyhában dolgoztam. Mire kimentem a kertbe már beborult, és sajnos tudomásul kell venni, hogy már október vége felé járunk. Ma végre bemenekítettem a szobanövényeket( remélem még nem későn), a teleltetendő növények még kint hesselnek. Majd egyszer, ha hangulatom lesz hozzá ők is beköltöznek, addig pedig farkastörvények uralkodnak. mindkettőből, szobanövényből és átteleltetendőből is egyre kevesebb van. Már nem kapok sírógörcsöt ha valamelyik virágomat nem sikerül teleltetnem és az sem biztos, hogy tavasszal veszek helyette.

Na azért koránt sem volt olyan nyugis az elmúlt hónap, mint szerettem volna, de úgy tűnik sikerült venni az akadályokat. Szerencsésen túl vagyunk a szüreten, amitől nagyon tartottam. De erről már a múltkor regéltem.

Nem csak a koponya MR-em készült el, meglett az eredménye is, és ha lúd legyen kövér alapon kiértékeltük egy idegsebésszel is, akivel csak egy év múlva szeretnénk találkozni. Aztán megmutattam a szememet is egy szemésznek, aki mindennel meg volt elégedve, de én annyira nem a szemnyomásommal. egy kis zöldhályog az hiányozna nekem, mint ablakostótnak a hanyattesés. De ilyen elő sem fordulhat! Ilyenkor mindig eszembe jut, amit az idegsebész mesélt: Az idős betegek mindig tele vannak panasszal. Mondtam nekik, tetszettek volna fiatalon meghalni, most nem panaszkodnának. (Minden relatív.)

Apropó, erről jut eszembe. Egy hete kifogtunk egy olyan napot, amikor két ismerős temetése is volt, szinte egymás után. Maga a halál ténye is borzasztó volt, hisz mindkét általam jól ismert férfi is csak pár évvel volt idősebb nálam. Úgy éreztem kutyakötelességem leróni végtisztességem mindkét esetben és a férjem is ismerte mindkét embert, így számára is egyértelmű volt, hogy elmegyünk a temetésre. De be kell ismernem, hogy a kettő sok volt. Időben, állóképességben és idegileg is. Aznap már nem is csináltam semmit.

Itt az ősz, ki kellene takarítani a kertet. De csak kellene. Eddig olyan szép idő volt, még minden zölddel. Az aszterok már kezdenek elvirágozni és lassan rászánom magam, hogy levágjam őket. De tömegben még olyan szépek! Kiélhettem magam, az elmúlt héten lehetett tüzelni a kertben. Egy helyi rendelet szerint erre egy évben csak két alkalommal van lehetőség, és erre a hozzám hasonló pirománok nagyon készülnek. Nem a lehullott lombot égetjük el, az jó lesz a komposztba vagy elszállítja a városgazdálkodás, de egy kertben mindig gyűlik olyan anyag, amit nem teszünk a kukába, a komposztba, a zöldhulladékba, hanem úgy dönt az ember, hogy el kellene égetni.

Mostanában, miután rémálmaim miatt gyakran felébredek éjszaka, furcsa dolgokon gondolkodok néha. Nem volt az olyan régen, amikor még tátott szájjal néztük a filmeken, hogy valaki csak felemeli a telefonkagylót és tárcsáz. Náluk teljesen megszokott volt (ha valaki telefonközelbe jutott), hogy előbb vártunk a tárcsahangra és csak utána tárcsáztunk. Aztán eljött a kánaán és egyre több lakásban lett vezetékes telefon. Már nem kellet tárcsahangra várni, mert volt vonal. És kitágult a világ! De munkahelyet, ügyintézést napközben bonyolítottunk, lakást inkább estefelé hívtunk. És mindenki nagyon boldog volt! Aztán elkezdődött a mobiltelefonok kora, manapság már inkább az okostelefonoké, amik lassan átveszik a fényképezőgép és a video szerepét is. Már telefonálunk ütre-hatra és néha eszünkbe sem jut, hogy a vonal másik végén lévőt zavarhatjuk valamiben vagy kellemetlen helyzetbe hozhatjuk. És nem vagyok biztos benne, hogy ez mindig jó így. És mégis mindenki mindig így csinálja.

Megyek, folytatom  amit megkezdtem...

Most had legyek kicsit önző! Szeretnék pár nyugodt napot, amikor nincs semmi halaszthatatlan tennivalóm.

Az utóbbi pár hét nagyon sűrűre sikeredett, és nem is minden volt kellemes. Volt nyári meleg, késő őszi hideg, és most nagyon kezdem élvezni ezt a nyugodt, szép langyos, őszi időt.

Még a nagyon szép nyár végi időben volt egy veszprémi kiruccanásunk, amit csak az árnyékolt be, hogy térkövön sikerült jó nagyot esnem hasra (na azért kell egy kis súlyfelesleg, hogy ilyenkor ne üssem meg magam nagyon). A mai napig nagyon sajnálom, hogy sikerült a társaság tagjait megijesztenem, de szerencsésen sikerült felkelnem és még a szemüvegem sem tört el (ami okozott volna némi bonyodalmat). Tulajdonképpen csak napok múlva, a fájdalom erősödésével jöttem rá, hogy a bordáimra estem. Nem tartottam fontosnak orvoshoz menni, hisz a pihentetésen kívül szerintem még nincs más gyógymód a bordatörésre sem. Három hét után már eljutottam odáig, hogy ellentartás nélkül merek köhögni, de vannak mozdulatok, amik még mindig nagy fájdalmat tudnak okozni. Nem is nagyon panaszkodhatok, hisz nem is estem olyan sokat új életemben. Hátha még esni is tudnék!

Háromszori nekifutásra túl vagyunk a szüreten. Minden szőlő ledarálva, kipréselve hordókban. Kezdődhet illetve már el is kezdődött a forrás. Legközelebbi nagy munka majd az első fejtés lesz, de az még odébb van és különben is férfimunka. Azért, hogy valami szép legyen az idén is, a hét elején estefelé szivárványt láttam. Eső nélkül (legalábbis az északi parton), csodás volt! Teljes volt a félkörív, a színek, és elég hosszú ideig.Ahonnan mi láttuk, úgy nézett ki elég nagy területet fog át. Idén nem sok szivárványt volt szerencsém látni, amit láttam is csak pár percig tartottak. Ez volt az én idei kárpótlásom. A másik nagy meglepetésem, hogy szeptember végén fecskéket láttam. Először nem is akartam hinni a szememnek, de a fényképeken is látszanak a villás farkaik. Évközben sem gyakran látni ma már egyre ritkább, egykor gyakori madarat, de az eddigi sok év gyakorlata szerint ők szeptember elején elindulnak melegebb éghajlat felé. Ha még ilyenkor is látni őket, az szép hosszú őszt jelez. Úgy legyen! Még nem néztem körül a kertben, illetve nem is kerestem, hogy van e nyíló ibolya, de állítólag az  is szép hosszú őszt ígér. Ami nem is lenne baj, ha már ilyen korán elkezdődött a fűtési idény.

Túl vagyok az évenkénti koponya MR-n is. Ez számomra azért nagy dolog, mert évről évre egyre jobban tartok tőle. Tévedés ne essék, nem fáj. Csak egyszerűen kellemetlen. És egyre jobban érzem a klausztrofóbiámat (eszembe sem jut szoliba menni!). Akinek már volt ilyen vizsgálata az sejti miről beszélek, akinek meg nem volt még ilyen, annak úgysem tudom elmagyarázni.  Már a hanghatás izgat a legkevésbé! A férjem tudna minderről mesélni, mert Ő minden MR vizsgálatomnál ott ül és fogja a lábam. Ja, és távleletezés van, eredmény majd csak egy hét múlva.  Nekem ez már csak egy sokadik kontroll (aminek remélem negatív lesz az eredménye), de aki hetekig-hónapokig vár erre a vizsgálatra, aztán az eredményre, mert a kezelőorvosa csak a vizsgálat után tud biztos diagnózist mondani, hát azt nem irigylem!

És ami a legjobban megrázott az elmúlt hetekben, hogy meghalt az Apukám. Tudom, hogy betöltötte a 90. évét, tudom, hogy az élet véges, tudom, hogy az utolsó éve már nem volt egy leányálom. Mindent tudok, de ezek csak tények. Az érzés, a fájdalom akkor is megvan. Idővel biztosan enyhülni fog, de most még nagyon friss. Minden éjjel vele álmodok, de soha nem az akire gyerekkoromból emlékszem. Az utóbbi harminc évben nem találkozunk gyakran, évente egyszer-kétszer, mert én eljöttem  kétszázötven kilométerre, és itt van az én családom. De akkor is! Az Apám volt. Szóval álmomban mindig az utolsó képeit látom vagy a temetés pillanatai ugranak be.

Sokat nyavalygok a szememmel, végre már van időpontom vizsgálatra is. Az elmúlt hetek történései kicsit háttérbe szorították, de ettől még sajnos nem problémamentes. Ha nem is panaszkodok minden nap, azért még fáj, ég, szúr, váladékozik.  Biztosan nem  nyavalyognék annyit a szemem miatt, ha nem lenne összehasonlítási alapom. Szerencsére az agyvérzés csak a jobb szememet érintette, a bal aránylag panaszmentes.

Szóval többek közt ezért szeretnék egy kis nyugodalmat...

Tegnap megtörtént, ami már régóta kerülgetett. Hetek óta gyakran csak egy hajszál választott el attól, hogy elessek. Gyakran elveszítettem az egyensúlyomat, főleg forduláskor. De eddig az utolsó pillanatban mindig sikerült talpon maradnom. Aztán tegnap Veszprémben utolért a vég. Akkorát estem, mint egy ólajtó. Felhozhatnám mentségemre, hogy már szürkület, sőt este volt, hogy égtek a kinti lámpák, hogy a rámpa színe megegyezett a körülötte lévő térkővel, stb. De ez mit sem változtat a tényen, a rámpa végénél ráléptem a szegélyre, egyensúlyomat vesztettem és estem. Még ma is zavar, hogy ezzel megijesztettem a társaság tagjait, én kerültem a középpontba, mindenki értem aggódott, és mindenki elfelejtette, hogy miről beszélgettek. Pedig az ijedtségen kívül nem történ semmi nagy bajom szerencsére. Még a szemüvegem sem törött el (pedig ettől fóbiásan félek). Na azért történt néhány horzsolás, izomrándulás, de ezeket főleg órákkal később kezdtem érezni, másrészt az én bajom, "ebcsont beforr". A lényeg, hogy nem tört el semmim.

Persze elég fáradt voltam, sűrű napok voltak mögöttünk. Délelőtt még nagyon büszke voltam arra, hogy előtte nap a férjemmel ketten leszüreteltük a csemegeszőlőt. Aztán mire elkészült az ebéd én is kész lettem. Olyat tettem, amit már régóta nem:lefeküdtem pihenni. Ma pedig ugye vasárnap van! Nyugdíjas vasárnap nem dolgozik, mondtam én amikor nyugdíjas lettem. És hát valamilyen ígéretet tartsunk már be!

Különben is tele van a hócipőm mindennel. Utálom, hogy napról napra változik az idő. Egyik nap nagyon meleg van, másnap már 10-15 fokkal hidegebb. Azt sem tudja az ember milyen ruhát vegyen fel. És akkor még nem beszéltünk a teliholdról.

Jajj, majdnem elfelejtettem valamit! Voltam utasként driftelni. (A drift az az autóssport, amikor a pályán többet megy keresztbe az autó, mint előre. Ez egy gumievő szórakozás, aminek a gumisok nagyon örülnek, mert fogy a használtgumi készletük, hisz általában tőlük kérnek. Az autótulaj pedig gyakorolhatja a kerékcserét.) Driftelni azért voltam, mert hét éve, amikor elkezdtem lábadozni az agyvérzésem után, a fiam megígérte, hogy elvisz egy ilyen dzsemborira. Aztán sosem jött össze, leginkább az én kifogáskeresésem miatt. Na, de most nem lehetett kifogást találni, itt volt  Szentkirályszabadján egy Toyota találkozó. Nem volt messze, jó volt az idő, nosza elmentünk a fiam és felesége után. Alighogy odaértünk a fiam betuszkolt az autójába és felment velem a pályára. Élveztem! Hogy miért volt ez a nagy sietség, azt csak akkor értettem meg, amikor már az Apja volt az utas. Ez kívülről sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint bent ülve az autóban. Persze gondolom, ez sofőrként a legnagyobb móka. ( A fiam teljesen más volt, mint a munkás hétköznapokon.) Jó buli volt, és utána egy fürdés a Balatonban.

El ne felejtsek időpontot kérni a szemészhez és MR-re...

Ma valószínűleg az utóbbi évek legrosszabb napját élem. És a sok nyavalygásom nem mind ma kezdődött, csak ma kirobbant. Már napok óta tudom, hogy a nyár nem az én évszakom. Olyan jó volt, hogy fiatalon az ember örült a nyárnak, a melegnek, a napnak, és eszébe sem jutott nyavalyogni. Aztán múltak az évek, történt ez-az, és sok minden megváltozott.Jó, az elmúlt hetekben volt két nagyon erős hőhullám. De ezt még elviselte valahogy az ember. Panaszkodott, de igyekezett csak reggel a korai órákban kimenni, meglocsolni, délelőttre időzíteni az elintézendőket, aztán becsukni ajtót-ablakot, bekapcsolni a légkondit és pihegni. Az éjszakák azért nagyon durvák voltak, mert nem lehetett ablakot nyitni, hisz csak melegebb jött be.

És közben túljutottunk egyik fiam esküvőjén is. Az öröm közben az ember észre sem vette, hogy elfárad. Igyekeztem (nem tudom mennyire sikerült), úgy viselkedni, mint akivel nem történt semmi. Semmi, ami bármiben is gátolná! Bízom benne, hogy minden úgy sikerült, ahogy az ifjú pár elképzelte! Csak a hazaérkezésünk másnapján kezdtem érezni, hogy nagyon fáradt vagyok, de akkor még tovább kellett pörögni, mert a héten még volt egy kis elintézni valónk.

Aztán most már túl vagyunk minden, a napokban esedékes protokollon. És tegnap elkezdődött valami.Iszonyúan meleg volt és állt a meleg levegő. Késő este kezdett el fújni a szél. És ez az őrült szél ma is fúj egész nap. Nem tudok ablakot nyitni, nem tudok kimenni, mert annyira zavar. Több, mint 10 fokkal kevesebb a mai maximum hőmérséklet, mint tegnap. Én pedig szenvedek! (Valószínűleg nem csak én, mert nem kell ahhoz túl lenni egy agyvérzésen, hogy ekkor hőmérsékletkülömbség megviselje az embert.) Nem csináltam ma semmit, csak szédölgök. Ebéd után (szokásomtól eltérően) lefeküdtem aludni, de utána sem lett jobb. Feszít a fejem, ingerlékeny vagyok, belekötök az élő fába, sehol sem találom a helyem. És, hogy szebb legyen az élet nem tudok mit kezdeni a fájó jobb szememmel. Gondolom a szél most felkavarja még az eddig valahol megbúvó polleneket is, hogy ezerrel támadják a szememet. Mivel a műkönny miatt nem tudok allergiaellenes szemcseppet használni nem egyszerű az élet. Azért gondolok az allergiára, mert a bal szemem sem tünetmentes, de a jobb katasztrófális.  Egész nap fáj, hiába csöppentek bele. Még várok pár napot, mielőtt időpontot kérek a szemészhez.

Ja, és hogy szép legyen az élet, még telihold is volt...

Halleluja! Máris itt van az idei nyár első hőségriadója. Ajtó, ablak becsukva, sötétitőfüggöny behúzva, légkondi megy, ventillátor bekapcsolva. A mai nap még istenes, de tegnap délben annyira leesett a vérnyomásom, hogy muszáj volt lefeküdnöm. Amúgy sem maradok le semmiről, senkinek nincs kedve semmit sem csinálni. Majd kora este kimegyek locsolni, addig szegény növények is kénytelenek bírni a kánikulát. Különben is, farkastörvények uralkodnak! Én elég nehezen viselem ezt a hirtelen jött meleget, de tudom, hogy nyár van. Egy-két nap, és az ember szervezete átáll a melegebb időre. Addig pedig igyekszik a tennivalóit a reggeli illetve az esti órákra időzíteni. Mert megtehetem! De mit csináljon az, aki nem engedheti meg magának ezt a luxust, és kénytelen ebben az embertelen időben is dolgozni? Épp ma méláztam el a postásunkon, aki hidegben, melegben, esőben, hóban, szélben, napsütésben kénytelen dolgozni, és időnként (mint ma is) még kollégát is helyettesíteni. A hirtelen jött melegtől amúgy is ingerlékenyek, érzékenyek az emberek. Mindenki minden kicsiségtől a plafonon van és a másikat vádolja mindenért.

Azért sok minden történt az elmúlt időszakban, mégha néha azt is érzem, hogy élem a nyugdíjasok eseménytelen életét unokára várva. Időpontot kellett kérnem a szemészhez, mert másként fájt a jobb szemem, mint szokott. A vizsgálat során kiderült, hogy nyavalygásom nem volt alaptalan, mert olyat produkáltam, amit eddig még soha. A szemhéjjam által fedett területen kaptam kötőhártyagyulladást, ami olyan ritka, hogy még magyar neve sincs. De jött a gyógyító szemcsepp és két hét után megszüntek a panaszaim. Most már csak fáj a szemem. Bízom benne, hogy a következő két hónapban nem is lesz más panaszom rá!

Voltunk egy temetésen is, ami nekem mindig a múlandóságot juttatja eszembe. Nem volt váratlan a halál, mert már jóideje betegeskedett, és sajnos már fiatal sem volt. Nem volt rokon, de úgy éreztem, hogy kutyakötelességem lerónom a végtisztességem, mert amikor hét éve Kisbéren a rehabon voltam rendszeresen meglátogatott. És, hogy ez milyen sokat jelent, azt csak az tudja, aki már volt hasonló helyzetben. Férjem napi rendszerességgel látogatott, fiaim is vagy jöttek, vagy telefonáltak, más látogatóim is voltak, de ő akkor is vidámabbá, elviselhetővé tett mindent a látogatásával. Hazajövetelem után is beszéltünk telefonon, skypon. És most már nincs. Ő sincs!

Az olyan az idő amilyen ellenére is termett valami a kertben. A madarak segítségével leszedtük a cseresznyét (nagyon finom volt), és a vele szinte egyidőben beérrő meggyet is., ami a tavaszi moníliafertőzés ellenére is szépen termett. Na, a borsószedést azt kihagynám, nem is a szedését, hanem a fejtést. De most már túl vagyunk rajta, már csak emlék. Amennyi málna és ribizli terem, az elfogy szedés közben, be sem kerül a házba. De most már érik az eperfám! Naponta körbelegelem az alulról elérhető részeket. Remélem nem érik le pár nap alatt.

Éjszaka, amikor nem tudok aludni, nagyon-nagy eszmefuttatásokat folytatok magammal (legalább nem veszünk össze). Gyakori elmélkedési témám a férfi klimax. Miért mindig a női klimaxról beszélnek?Miért nem tudja egy férfi elfogadni, hogy már nem fiatal? Az Ő énképük megváltozását miért nem sulykolja annyit a média? Miért mindig csak azt látni, hogy korosodó férfiak fiatal lányokkal mutatkoznak? Azt hiszik a férfiak, hogy ők hibátlanok és szeretnivalók, és ez életük végéig így lesz? (Van még mire magyarázatot találnom.)

Miért ugat éjszaka a kutya?????

Egyik napról a másikra kitört a nyár. A tavaszra csak a nyíló virágok és a zöldségeskert emlékeztet. Pedig a tavasz nagyon szép tud lenni!

Három napig tombolt a szél, közben volt egy viharos éjszaka is dörgéssel, villámlással. (Legalább nem kell locsolnom!) Ma reggelre viszont elállt a szél, énekelnek a madarak és veszettül süt a nap. De legalább nincs időjárási fronthatás. Az elmúlt napok, hetek gyakran változó időjárásához kapcsolódó gyakori frontváltozások nagyon megviseltek. Két napja már ebéd után le is kellett pihennem, mert annyira elfáradtam az ebédfőzésben (nem főzök bonyolult ételeket, nem pályázom a Michlen csillagra). Amúgy sem szeretem a szelet, mindig ingerültté tesz. Különben is elég furcsa mostanában az időjárás, ki gondolta volna, hogy májusban még be kell fűteni a lakásban esténként, mert különben fázott az ember. És mi megtehetjük, hogy befűtünk, mert meg van rá a lehetőségünk. De ahol központi fűtés van ott maradt a vacogás. Hiába tudja az ember, hogy ez csak átmeneti állapot, és a nagyszámok törvénye alapján jön a melegebb idő, de mindenkit csak a jelen állapot érdekel. És ez teljesen normális.

A múlt héten voltam egy előadáson, amit a Recirquel Újcirkusz Társulat aposztrofált. A fiam feleségétől kaptuk a jegyeket, és nagyon jó volt, hogy együtt volt a két család. Aztán utána napokig gondolkodtam az előadáson, és arra jutottam, hogy öreg vagyok én már az ilyesmihez. Nagyon ügyesek voltak az artisták, tetszett a "meztelen bohó" és tulajdonképpen a maga nemében mindenki valami rendkívülit nyújtott, de nem állt össze egy egészé az előadás. Számomra olyan volt, mintha mindenki meg akarná mutatni mit tud, és a különböző artistaszámokat egymás mellé dobálták volna. (Voltak nagyon emlékezetes pillanatok.) De nagyon jó volt kimozdulni itthonról, együtt lenni a többiekkel. És csak köszönettel tartozhatunk, ezért a lehetőségért. (Akik látták ennek a társulatnak egy másik előadását, csak felsőfokban beszélnek róla. Én még emésztem.) Azért ilyen pillanatokra is szükség van, mert nem lehet mindig csak a szürke hétköznapokat élni.

Most pedig itt vannak a szürke hétköznapok! Meg kell nézni mi virágzott ki reggel óta és le kell vagdosni a füge visszafagyott vékony ágait...

Hiába, lassan már mindenről az jut eszembe! Mármint az ősrégi vicc. Szóval, szerintem kétféle ember van. Az egyik frontérzékeny és ezt bevallja (ők általában nők), tudja magáról, és amikor nehezen viseli az életet, akkor is megpróbál legkevésbé a környezete terhére lenni. A másik is frontérzékeny, de ezt tagadja (ők általában férfiak), ilyenkor viszont lassan egyszerűen elviselhetetlenek. (Aki tényleg nem frontérzékeny attól elnézést kérek! Ne aggódjon, az idő előrehaladtával majd az lesz.)

Mindig is mondták, hogy az áprilisi időjárás szeszélyes, erre idén sem cáfolt rá. Már két napja szobafogságra ítélt az időjárás, mert bár ma már nem esik a hó, de néha pötyörög az eső. Viszont egész nap tombol a szél és nagyon hideg van. Meglepően hideg. Bízom benne, hogy a növények odakint bírják a kiképzést! A tavasz után már másnap tél lett. (Nagyon erős hidegfront van, és nem vagyok biztos benne, hogy holnap vége lesz.)

Nem győzök hálás lenni a sorsnak, hogy elsején az esküvő napján csodaszép idő volt. Tudom, hogy egy ilyen esemény alkalmával a szabadban töltjük a legkevesebb időt, mégis nagyon be tudja folyásolni a násznép hangulatát.Most már csak azért szorítok, hogy a másik fiam esküvőjén se essen az eső.

Voltam szemésznél, és voltam nála kontrollon is. Nem véletlenül éreztem, hogy fáj a szemem, oka volt rá, gyulladás okozta. Pont emiatt kellett aztán visszamennünk kontrollra. Két dolog történt, miután a gyulladást sikeresen megszüntettük. Műkönnyet váltottunk, hátha ez jobb a szememnek (az eddigi tapasztalatok alapján jobb), és végre lecserélhetem a prizmás-hasábos olvasószemüvegemet simára. (A prizmás-hasábos üvegre a kettőslátás miatt volt szükség). Örömködésre nincs ok, mert egyszer már elmagyarázta a szemész, hogy a kettőslátás nem szűnik meg, csak az agy megtanulja kezelni. Ha nagyon fáradt vagyok simán tudok kettőt látni. Külön olvasószemüvegre azért van szükségem, hogy tudjak fekve is olvasni, mert erre a multifokális lencse nem alkalmas. Bár az árakat elnézve ez lassan már luxus. Készen van már az új szemüvegem, de ilyen időben a kutya sem teszi ki a lábát, ha nem muszáj.

Higgyétek el, nagyon sajnálok mindenkit, akinek időjárástól függetlenül ki kell mennie. Ilyenkor kicsit örülök, hogy már nyugdíjas vagyok, és rajtam áll, hogy szétfújatom-e magam a széllel.

Bocsika, de esőszünet van, és meg kell néznem a virágaimat...

Az elmúlt napok izgalmai, történései mindenkivel elfeledtették, hogy tegnapelőtt volt hét éve, hogy agyvérzést kaptam, illetve sikeresen újraélesztettek. Mindenkinek sokkal fontosabb dolgai voltak, minthogy még ezzel is foglalkozzon. Amúgy is ez az én magánügyem. Hét év rengeteg idő. Akkor is hosszú idő, ha az ember csak a sima, hétköznapi életét éli. Ennyi idő alatt annyi minden történik, ha más nem változnak az évszakok, öregszenek a gyerekek. Nekem nagyon sok mindent újra meg kellett tanulnom, és nagyon sok mindenhez hozzá kellett szoknom. Nagyon nehezen emésztem meg, hogy már nem tudok önállóan jönni-menni, mindig van mellettem kísérő. De örülök, hogy megtanultam járni (mégha úgyis mintha részeg lennék), el tudom látni magam és a háztartást. Az túlzás, hogy stabilan közlekedek, de mindenkivel előfordul, hogy megbotlik vagy elesik. A férjem szerint nem tudok esni, de mindig igyekszem, hogy a fejemet ne üssem be, van annak amúgy is elég baja. Nem minden tökéletes, vannak hiányosságok, de én úgy érzem, hogy kihoztam magamból mindent, amit lehetett. Ennyi volt! Megnézném én magamnak azt a férfit, aki hét évvel egy történés után még dolgozna azon, hogy valami is javuljon. Nehéz volt elfogadni, hogy sok minden megváltozott egyik napról a másikra, de tudomásul kellett venni. Nem mondom, hogy nincsenek hullámvölgyek, néha nagyon neki tudok keseredni, de nem tudom megváltoztatni a dolgokat. Ahhoz, hogy hosszútávon ne legyél depressziós, az is kell, hogy örülni tudj kis dolgoknak is. Most például annak, hogy egy ideje már vége lett a télnek. Bár azt hittem, hogy jön a tavasz, de szinte egyik napról a másikra nyár lett. A családiháznak az én számomra nagyon sok előnye van: bármikor ki lehet menni a szabadba, akár pár percre is. Énekelnek a madarak. Lehet motyorogni, lesni a fű növését. Hosszú volt a tél, amikor nem csak a hideg miatt, de több időt töltött az ember a házban. A rövid nappalok és hosszú esték sem igazán tettek jót az ember lelkének. Most végre süt a nap, napról napra színesedik a kert a nyíló virágoktól, hallgatjuk a rigók énekét. És személyes sértésnek veszünk minden hidegfrontot. Most éppen megint amiatt szenvedek, de nem bír megeredni az eső, estefelé megint locsolhatok, mert olyan száraz minden. Miközben a böjti szelek már hetek óta szinte megállás nélkül fújnak! Vigasztálásképpen időnként megcsodálom a virágzó meggy illetve cseresznyefánkat.

Örülök, hogy megértem az egyik fiam esküvőjét, és ott is tudtam lenni. Nagyon bízom benne, hogy ez így lesz a másik fiamnál is, és a nagyszülők is szintén ott lesznek. Mert az nem kis dolog. (Nem ördögtől való az, hogy a fiatalok szervezik az esküvőjüket, hisz így olyan lesz amilyet szeretnének. Arról nem is beszélve, hogy a korosodó szüleik válláról ezzel mekkora terhet vesznek le. Nekik az is elég, hogy saját magukról gondoskodjanak.) Sokáig éljen az ifjú pár!

A hetedik te magad légy...